Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

kap, ezúttal bátyjától Eperjesről. A pénzügyőrré lett Emil hallotta, hogy Miska híres emberré vált, de csak most sikerült a címét megtudnia. A levél első része mintha a mostoha levelére válaszolna: „Szeretett Öcsém! Huszonhárom év telt el azon nap óta, melyen családunkat szeretett jó atyánk elhunyta következtében a legvégső csapás érte, és ez volt azon nap, melyen szörnyeteg mostohánk által a szülei házból kiutasítva; mi testvérek bánatteljes szívvel talán örökre búcsúzánk. Azon napon tehát, melyen jó atyánk feledhetetlen jó anyánkat sírjába követé, elszéledtünk és egymást többé nem láthattuk." S bár - mint írja - Aurél és Gyula meghalt, szeretné testvéreit, akiket nem ismer, még egyszer keblére szorítani. Ezzel lezárultak a miskolci évek dokumentumai, és sajnos, a szívtelen mostoha alakja látszik igaznak. * Munkácsy tehát Csabára került. „A miskolc-csabai utazásra csak homályosan emlékszem, abban az időben, mikor még se vasút, se jó országút nem volt: hosszú utazás lehetett. De a csabai megérkezés már világosan a fejemben maradt. 1851. november elején történt. Őszies nap, minden szomorúságával, ólomszürke ég és a messziségben fekete foltok tűnnek elő szabályos sorakozásban, élesen kiválva az egyhangú háttérből, amely átszeli a horizontot. Nagybátyám két templomtornyot mutatott a messziségben, az egyik magas volt és karcsú, a másik ennek csak a feléig ért, s mégis úgy néztek ki, mintha egymással szembe fordulva beszélgetnének. - Látod a templomtornyokat? - kérdezte. - Az Csaba. Már nagyon türelmetlen voltam, hogy új otthonomba érkezzünk, de kocsink megfeneklett az úton. Ló és kocsi fekete sártengerben úsztak, valóságos mocsár közepette. Az utat karók jelezték, amelyeket nagy távolságokban becövekeltek a földbe. Ennek az volt a célja, hogy az utasok ne tévedjenek oldalra. Lassan jutottunk előbbre. A város képe csodálatba ejtett: hosszú-hosszú utca, egészen alacsony széles házakkal, amelyek szalmafedelei mintha a földből nőttek volna ki. Mind rendjében, sorjában állottak, akárcsak a Rue Rivolin, Párizsban. A harminchatezer lakosú várost két hosszú utca vágja keresztbe. A középen, ahol az utcák metszik egymást, farkasszemet néz a két templom. Mindenütt csend uralkodik, egy lelket sem látni sehol, a házakból kutyák rontanak a szekérre, hangosan megugatják, aztán ismét eltűnnek a kerítések mögött. Harang zúg mélabúsan, mire megkérdezem a nagybátyámtól: - Miért harangoznak itt olyan lassan? - A toronyóra jelzi az időt- feleli. Miskolcon sohasem hallottam ilyen kongatást. Egyre tovább haladtunk." 12