Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

A diákok között én voltam az egyetlen festő. Nagyon vigyáztam hát magamra, mert azt akartam, hogy csupa jót tartsanak felőlem. Persze ez nem ment olyan könnyen, azért mégis nagyszerűen éreztem magam a társaságukban, hiszen már asztaloslegény-koromban úgy irigyeltem őket. A hosszú, téli estéken, négytől hétig minden áldott nap összejöttünk valamelyikünk szobájában és öten, hatan is dolgoztunk a három négyzetméternyi kamrában. Vidám és boldog esték voltak, s majd megfulladtunk a füsttengerben, mert barátaim már a felsőbb osztályokba jártak és sok rossz dohányt elcigarettáztak, elpipáztak. Eleinte mindnyájan a dolgunkat végeztük és lassan, csendesen kezdődött a mulatság. Később aztán tornászni kezdtünk, ami nagy lármával járt. Én csak nagyon ritkán vettem részt a ramazuriban, mely a későbbi órákban már valóságos tombolássá fejlődött. De ne gondoljanak semmi rosszra! Csupa tréfából ugráltunk, játszadoztunk, hancúroztunk. Nem voltunk vásott gyerekek, csak éppen nagy gyerekek voltunk. Vacsoraidőben rendesen otthagytam barátaimat, akik mindig házigazdájuknál ettek, ahol a szobát bérelték. Én meg a kapushoz jártam, aki egy házban lakott velem. A kapusék nagyon nagyon szerényen éltek. Az ebéd és a vacsora jóval kevesebb volt, mint abban a szomorú időben, amikor még a gyalupadnál tömtem magamba a szalonnát és a kenyeret, vagy a földre állított fazékban kotorásztam. Honnan jöttem és hová megyek? Nem lett volna szabad összehasonlításokat tennem, sajnos, mégis gyakran megtörtént. Régente kevesebbel is beértem, most már az is rosszul esett, hogy a kapusékkal egy asztalhoz kell leülni. Mégse jutott az eszembe egyetlen egyszer sem, hogy Roek bácsitól támogatást kérjek. Egyébként is az vigasztalt, hogy nemsokára majd annyit keresek, hogy a magam ura leszek, a saját asztalomnál. Előbb, vagy utóbb - gondoltam - egyre megy... Ceruzavázlatokat, apró genre-képeket csináltam és kiállítottam mindet egy kirakatban, a város legforgalmasabb helyén. (A Bettelheim-könyvkereskedésben - C. I.) 3-4, sőt 8 forintjával adtam el darabját, úgy, hogy havonta 10-12 forintot kerestem. Szamossy nemsokára bejuttatott rajz-tanítónak egy családhoz, ahol az ellátás volt a bérem. Nagyon boldog voltam és búcsút mondtam a kapusaknak, akik őszintén sajnáltak, mert a család minden tagját lefestettem. - Mégis otthagytam őket és elköltöztem két gyerektanítványom szüleihez. Hirtelen nem is tudtam, hogy hogyan kezdjem el a tanítást? Mindjárt az első órán láttam, hogy már értenek is a rajzoláshoz. Egész jól lemásolták a mintalapokat, s a tanár úr jobban reszketett korrigálás közben, mint a növendékek. Mit mondjak nekik? Úgy éreztem, hogy nem sokkal tudok többet náluk, s ha folytonosan ezt mondogattam: »nagyon jó«, »kitűnő«, - akkor majd azt hiszik, hogy nem is tudom megítélni a munkájukat. Általában attól féltem, hogy egyszer csak rájönnek arra, hogy milyen keveset értek a rajzoláshoz és - felmondanak. Ez nagy csapás lett volna, mert már egész hozzászoktam a jó túrósréteshez és a lencsefőzelékhez. 121