A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 16. - A millecentenárium évében (Békéscsaba, 1996)
Szilágyi Miklós: Domonkos János és a „Békésvármegyei Múzeum története”
Szilágyi Miklós bai patrióta sem. A Gyulára küldött válasszal egyidejűleg azonban Csabára is ment telegramm: „A Laposhalmon az ásatást folytatni kell, pénz van elég!" Krammer dicsekedése volt ez Marjai előtt, aki azután - látva, tudva a mi pénztelenségünket, - gúnyolódva mondta el nekem. A Zsilinszky Mihály válasza mód felett fölháborította Domonkost, kivált azért is, mert Dr. Lukács György megtagadta a tervezett ásatás költségét; nem merte meghiányosítani a 400 koronát, attól félve, hogy ha számonkérik, és ha esetleg tárgyakat nem találnak, akkor kudarczczal neki kell bevallania, hogy elpocsékolta a pénzt. Domonkos a megtagadást tudomásul véve, bejelentette, hogy a maga költségén a következő napon megkezdi az ásatást, mert az mégsem járja, hogy a gyulai határtól legföllebb 10 kilométerre eső halom kincsei mind Csabára vándoroljanak és örökké hirdessék a gyulaiak szűkkeblűségét és mivel sem törődését. Szégyenfolt maradna az ásatás mellőzése Gyula történelmén. Másnapra tehát Domonkos iskolájába helyettest állított, mert az iskola-igazgatója, a plébános, név-szerint Gróh Ferenc, bizonyosan az ő curaturaiból alakított iskolaszék elé vitte volna azt az óriási merényletet, hogy kötelességét így megszegni akarja. Az ásatás lefolyta után így is kapott mosdót. „Tanító ur! ne feledje el, hogy a hitközség azért fizeti, hogy tanítson és nem azért, hogy csavarogjon." November 22-én tehát hajnalban 4, mondd: négy napszámossal gyalog kiment a Lapos-halomhoz, ahol a Csaba számára ásó embereket Marjaival együtt már munkában találta. Napszámosainak a reggeli - früstök - elköltésére időt engedve, begyalogolt Gyula-Varsándra, mert a halom, melyet az ottani oláh-lakosok „ Olmu Lopusu " névvel neveznek, ezen község határában van és a falu elüljáróságától az ásatásra engedélyt kért. Az engedélyt megkapva, a halom tulajdonosához szintén elment, és engedélyt nyerve attól is, visszament napszámosaihoz és Isten nevében hozzá láttak az ásáshoz. Az első nap eredménye két nagy vessző kosarat töltött meg. Daczára, hogy este 7 órakor ért be Gyulára Domonkos napszámosaival, kik a két kosarat füleiknél fogva beemelték, elment a főispánhoz és bemutatta a 100-nál több tárgyat. Elsőnek a főispán az egyik kosárból maga emelt ki egy kantafödőt, mely korom fekete, fényes és a mely a központját kerítő kör felé derék-szögekből épített oszlopokkal van díszítve, ilyen formán: Úgy a fedő technikája, mint anyagának, a fekete agyagnak, finomsága, tökéletes égetettsége, díszítése, annyira megnyerték tetszését, hogy a többi tárgynak csak száma után érdeklődött s azonnal vállalta az ásatás költségét a kérdéses 400 korona segélyből fedezni. November 23-án megismétlődött az ásatás, a szerzett tárgyak 4 kosárnyit tettek, így, hogy a napszámosok már nem tudták volna haza emelni, kocsit kelle hát fogadni és így haza szállítani. E nap azonban már kritikus időjárást hozott; északi szél üvöltött egész nap, a tarisznyában csont keményre fagyott a kenyér, sem enni, sem inni nem lehetett, tüzet rakni nem volt miből. November 24-én azért csak kigyalogolt az 5 ember, bár a szél szüntével 16 fok hideg lett; ekkor már a derék körül csavart kendőben vitték a kenyeret és lapos üvegcsékben egy kis bort, pálinkát. Ezen a napon is három kosár tárgy volt a testi szenvedés jutalma, mert olyan hidegben a dolog is, a künn tartózkodás is szenvedés. Hogy meg ne fagyjon, Domonkos maga is versenyt ásott napszámosaival és lapátolta a földet, jegyzeteket azonban alig tudott írni. Ilyen körülmények között föl kelle hagyni az ásatással. Az időjárás egészen 418
