A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 16. - A millecentenárium évében (Békéscsaba, 1996)
L. Sinkó Rozália: Adatok Füzesgyarmat népi táplálkozásához
Adatok Füzesgyarmat népi táplálkozásához A tej további felhasználásától függött, milyen köcsögöt választott, ítélt tejtárolásra alkalmasnak a gazdaasszony. Többen a belül mázast dicsérték, mert abban nem savanyodott meg hamar a tej, mások a mázatlan edény mellett döntöttek, mert az „gyorsabban feladta a tejfölt". A frissen fejt tejet vékonyszövésű házivásznon, később, az 1940es évektől boti tüllruhán szűrték köcsögbe. A lefödött edényeket hűvös helyen, kamrában, a tehetősebbek pincében tárolták, bár a magas vízszint miatt ritkaságszámba ment a pince községünkben. Az elles utáni első tejet, aföccstejet, feccstejet kiszopatták a kisborjúval, az ezt követő harmadik, negyedik fejésű gyengefijas tejet felhevítették gulusztának. Ebből a túrószerű, édes sárgaszínű csemegéből rokonoknak, közeli szomszédoknak is kedveskedtek kostolóval. Ha már nem ment össze, „nem ugrott össze erősen" a gyengafijas tej, vékony, gyengefijas pitét sütöttek belőle. A parasztemberek, férfiak főételként tejet, tejterméket, reggelire sem fogyasztottak, inkább az étkezések kiegészítőjének tekintették. Egyik indoklás szerint azért nem tartották igazi ételnek, mert nem bírták volna az erős mezei, fizikai munkát. Iparos, polgári családoknál viszont gyakori, kedvelt reggeli fogás volt a tejeskávé, kakaó, tejbekása, rizs. Általános nyári hűsítő az aludttej, kenyérrel ették, nyári mezőgazdasági munkákra is kivitték. Az aludttej tetejéről fakanállal lemert öregjét, színit szélesebb szájú szilkébe szedték. Idősebb asszonyok nem szívesen ettek boti tejfölt, „olyan híg, hogy elrepül a levesről", mondták megvetően. A megmaradt savós aludttejet négy-ötliteres fazékban felhevítették, ügyeltek a lassú melegedésre, nehogy megkérgesedjen a túró, sajtruhába kötözték, eresz alatt kicsöpögtették a savótól, a tehéntúrót elsősorban főtt és sült tészták ízesítésére, töltelékként használták. A fadongákból összeállított, kádárok készítette körtárcsás vagy az egy törzsből, rendszerint nyárfaderékból kivájt nyeles vajköpülőt a több tehenet tartó gazdák háztartásában alkalmazták. A családi szükségletet általában az ősi, kezdetlegesebb vaj nyeréssel fedezték: a vászonnal, hólyagpapírral fedett, ferdén tartott, megdütött szilkében vagy négy-ötliteres üvegben az író kicsapódásáig rázogatták a tejfölt. Ez a gyakorlat egészen napjainkig nyomon követhető. Néhány módosabb gazda gyári, hajtókarral ellátott, forgólapátos üvegköpülot vásárolt. A friss vajat vízre helyezték, kitisztították a megmaradt savótól, szennytől, majd kézzel 20-25 dkg-os adagokká alakították, a vajcsomók tetejét kézzel egyengették, késfokkal lesimították, az ügyesebbek hullámvonalakkal díszítették, cifrázták. Az íróból írós-vajaspogácsát sütöttek, utóját moslékba keverték. A Békés megye több településén és a Füzesgyarmathoz közeli Karcagon gyakori fa vajformázók itt nem terjedtek el, s nem ismerték a tejesvidékekre jellemző lesütéssel, sózással történő vajtartósítást sem. A gazdasszony hozzáértését, tisztaságát, tejtermékei kiválóságát dicsérte, ha nem kellett piacoznia, hanem állandó vásárlók, „kuncsaftok" vették meg a háztól a tejkészítményeket, illetve hordták el a tejet. A tejtermékek íze, tartóssága nagymértékben a tejesedények tisztántartásától függött. A hetente fahamuval lúgozott fa-, bádog- és cserépedényeket ágasokon, ritkábban külön e célra faragott, udvaron felállított köcsögtartó karókon szárították, szellőztették, s közvetlenül felhasználásuk előtt kútvízzel öblítették, „szaga ne maradjon". Reggeli, esti meleg tejesétel a tejbegombóda: forrásban lévő tejhez frissen gyúrt tésztát reszeltek, sóval, cukorral ízesítették. Állapotos és szoptatós asszonynak a tejho273
