Takács László: Négy állomás József Attila életútján (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 15. Battonya-Békéscsaba-Mezőhegyes, 1990)

vallásos témakör. 1929 decemberében írja Betlehemi királyok című elvitathatatlanul egyértelműen vallásos témájú, de nagyon emberi hangvételű szép költeményét. Megítélésem szerint sajátos istenhit jellemzi József Attila fiatalkori verseit, ennek első megnyilatkozása a Lázadó Krisztus is. Nem volt fanatikusan hívő, de életkörülményei miatt is gyakran fordult az Istenhez. Sőt, azonosította magát az Isten tennivalóival. Emberi viszony fűzte a Teremtőhöz. Eszmeileg néha túl távolinak érezte az Istent, s ezzel magyarázható mindent elutasító magatartása olykor. Ez az egyébként is dacos költői magatartás éppúgy hozzá tartozott, mint a másik póluson rendkívül megszelídülő megértése, vágyakozása a megértésre. Isten című, négy részből álló költeményében talán a leginkább megfigyelhető ez az emberi kapcsolatra vonatkozó megfogalmazás. 1925-ben már így ír az Isten és az О viszonyáról: „Hogyha golyóznak a gyerekek, Az Isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, Golyóját ő lyukba gurítja. Istenem, én nagyon szeretlek, Én szíve lennék a szívednek. Ha rikkancs volna mesterséged, Segítnek kiabálni néked. Hogyha meg szántóvető lennél, Segítnek akkor is mindennél. A lovaidat is szeretném, Szépen, okosan vezetném. Vagy inkább ekeszarvat fogva Szántanék én is a nyomodba. A szikre figyelnék, hogy ottan A vasat még mélyebbre nyomjam. Ha nevetnél, én is örülnék, Vacsora után melléd ülnék. Te az én szívemet elkérnéd S én hosszan, sok szépet mesélnék." Azt hiszem, mélyen emberi és vallásos megfogalmazás mindez. Hogy ehhez a battonyai Balta-keresztnél eltöltött idő hozzájárulhatott-e, az természetesen csak feltételezhető. Annak idején ott is hosszan, szépeket meséltek egymásnak a battonyai fiatalok. A Lázadó Krisztust életrajzi fontosságú költeménynek tekintem. Ez a vers 42