Takács László: Négy állomás József Attila életútján (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 15. Battonya-Békéscsaba-Mezőhegyes, 1990)

ellenére nincs okunk kételkedni Féja leírásának realitásában, tárgyszerűségében. Kiegészítheti a fent idézett szociográfiai képet néhány korabeli egyéb forrás, levéltári adat is. Mezőhegyes már a századforduló táján az egyre erősödő agrárszocialista megmozdulások egyik, orosházi, battonyai, hódmezővásárhelyi, aradi hatását egyaránt tükröző területe volt.

18 Nem szabad elfelejteni, hogy ennek a gazdaságnak igen erős volt az import munkaerő igénye. Az állami ménesbirtok urai még az akkori szociálpolitikusok által is furcsállott okokból az évi munkák elvégzéséhez szükséges munkaerőt nem a környező községekből biztosították, hanem a Felvidékről hozott olcsóbb, szlovák munkaerővel dolgoztattak. Ezek néha „sztrájktörők" szerepét is betöltötték. A szegedi levéltárban találtam egy olyan jelentést, amely arról tanúskodik, hogy a Felvidékről nemcsak szegődött munkások jöttek el Mezőhegyesre dolgozni, hanem mások is. Már az 1880-as évek adatai is azt mutatják, hogy 3000-nél több munkást hoztak Mezőhegyesre minden évben.

19 1920 után Borsod és Heves megyékből hozták tömegesen a summásokat Mezőhegyesre. Arról pedig, hogy milyen körülmények között éltek ebben a mintagazdaságban a szegődött és alkalmazott munkások, tanulságos lesz egy-két gondolatot kiragadni Csanád vármegye szociális tanácsadójának а belügyminiszterhez intézett jelentéséből. Ebből tudjuk meg, hogy az 1930-as évek statisztikai adatai szerint a vármegyében 6421 volt a gazdasági cselédek száma. Ezek közül egyedül a mezőhegyesi ménesbirtokon 1712, tehát a megye területén találhatók 26,7 százaléka dolgozott. Összesen 29 szegődményes kategóriát tartottak számon, és minden kategórián belül I., II., és III. osztályú alkalmazási minőségű bért fizettek. Ezek a bérek hihetetlenül alacsonyak voltak. A jelentés szerint ha órabérekre kellene ezeket átszámolnunk, akkor napi 15,5 órai munkaidő (rendkívül magas!) esetén sem haladják meg a III. bérkategóriában a 4,7 fillért. A jelentés megállapítja: Szembetűnő, hogy sokkal magasabb keresetet érnek el a munkások a magángazdaságokban, mint a mezőhegyesi állami ménesbirtokon. A cselédlakásokról a következőket olvashatjuk: „A lakások nem padoltak, hanem földesek, néhol nedvesek, s ezért ezek hidegek. Az ablakok és ajtók rendbehozatala is több helyt szükséges. Több helyt tapasztaltam a cselédlakásokban zsúfoltságot, sőt egy helyen egy fiatal házaspár kis gyermekkel együtt egy padlásfeljáró alatt lakott."

20 Nem volt kedvezőbb a helyzet a mezőhegyesi cukorgyárban uralkodó szociális viszonyok esetében sem. A vármegyei szociális tanácsadó jelentéséből kitűnik, hogy az állami ménesbirtokhoz lazán kapcsolódó magánvállalkozás hasonló viszonyokat biztosított munkásainak. Idézünk a jelentésből: „A gyárépülettel szemben levő munkásszálláshoz éppen az ebéd ideje alatt érkeztünk. Szembetűnő volt, hogy az úttest mindkét oldalán a csupasz, nedves földön mintegy 60-70 férfi és nő munkás vegyesen a földről ebédelt. Ez megszokott, mindennapi látvány. Ha száraz az időjárás, úgy a felszáradt úttest pora egy-egy közlekedési jármű elhajtása esetén nagy, sűrű felhőkben száll a fáradtan ebéde23