Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

járt társulatok színjátszói tökéletesen felismertek a lényeget. Azt tudniillik, hogy ők mindannyian s velük együtt minden színházi alkalmazott és minden színpadi rekvizitum csak eszköz annak érdekében, hogy a drámai műben megfogalmazott idea minél tisztábban és minél nagyobb kifejező erővel hasson. Hogy minden ezt a célt kell hogy szolgálja: az összjáték éppúgy, mint a sokszor talán akadékoskodó és primitív rendezői utasítás, a kellék, a jelmez és a díszlet, vagy a természetes előadásmód — a hangszín, a beszédtempó, a hangerő hiteles változatossága, a színpadi mozgás, az arcjáték stb. Tudjuk, rendezőink szakmai kulturáltsága, műértő és átélő képessége (nem beszélve a színjátszókéról) nem vetekedhetett a Shakespeareévd, aki két és fél évszázaddal korábban már csodálatosan fejlett érzékre valló bölcs szakmai tanácsokkal látta el a színészeket a Hamlet III. felvonásában. Az 1790-ben létesült Első Magyar Játszó Színt ugyanis nem a közönség művészi érdeklődése, élményszerző vágya és igénye, hanem „a nemzeti megsemmisülés réme" hívta életre. Ennek következtében a magyar színház mindenekelőtt a „nemzeti karakter" őrzője és fejlesztője, a legnemesebb történelmi hagyományok tudatosítója, a magyar nyelv terjesztője és ápolója kellett hogy legyen. A //. József elnémetesítő politikája elleni tiltakozás szülte — az a félelem, hogy „egy nyelvileg is központosított, az összbirodalomba bekebelezett nemzet" egyszer s mindenkorra elveszti "jellegét, s megszűnik önálló, független lenni". Ezzel a funkcióval érthetően másodrendű kérdés lett a művészi cél és igényesség. A megbízott vezetőségnek elébb a színház létesítését, majd fennmaradása jogosságát és szükségességét kellett elfogadtatnia a „tisztelt Karok és Rendek" ellenséges vagy éppen közönyös tagjaival. Ezek miközben „csinosabb városaink mindegyikében német színjátszók teljes hazafiúi jussal (joggal) virágoznak", a „magyar szín" útjába hamis vádakból font, kicsinyes és álszemérmes ellenvetéseket, mesterséges érzelmi akadályokat gördítettek. Minthogy az általuk lenézett és hűtlenül elhagyott magyar nyelv ellen a Kazinczy-vezette nyelvújítási harc lendületes korszakában nem volt tanácsos nyílt támadást indítani, nehogy magukra vonják a haladó pártiak jogos haragját és megbélyegzését, a színpad állítólagos „erkölcsromboló" hatását kezdték jelszóként hangoztatni. Úgy tűnik, már a kezdet kezdetén rásütötték a játékszínre az erkölcstelenség bélyegét. A színpadi — theatrumi — rendet szabályozó „Játszó Személyeknek Törvényes Tzikkelei"-ben a tekintélyes pénzbírsággal sújtható vétségek közötti ilyen erénycsősz paragrafusokra lelünk: „IX. Tellyességgel tiltatik a ki-adott Rollokban változást tenni. Meg nem engedtetik tehát vagy ahoz valamit hozzá adni, melly talán a Játék-mesének érdemét meg-alázna; vagy valamit el-hagyni, úgy ízetlen tréfákat, gúnyolást, katzagást, 's a' t. indítani. Ide járul még: a) A' szerzőnek tudósításán kívül (előírásán kívül) nem szabad a tsókolódás. b) Nem engedtetik a' férjfinak, hogy a' fejér személynek száját tsókollya. Ha ezt a' Játék meg-kívánnya, a' homlokát tsókollja. c) A' férjfiak között való tsókolódás a' vég-játékokban ízetlen. Egyedül az affectusokban (nagy lelki megrázkódtatások alkalmával) engedtetik meg. d) Vágynak még több illyetén el-hárítandó hibák-is. Egy ezek közül az is még, 21