Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

stb.), sőt Edvi Illés Pálnak A legszükségesebb tudományok összessége című, Marczibányi-díjydX jutalmazott pályaművét (1837) sem, holott ez az „első oktatást" segítő közhasznú munka három kiadást is megért, s egycsapásra országszerte ismert, nélkülözhetetlen segédeszköz lett. Nem szentelt figyelmet a volt szeghalmi, majd veszprémi pap Ángyán János több évtizeddel korábbi vállalkozására, ki 1822—23-ban Niemeyer — Chimani által átdolgozott — 2 kötetes művét: a Nevelés és tanítás tudományát jelentette meg; s ami a legváratlanabb, még Tessedik gyakorlati oktatómunkájáról is megfeledkezett, pedig a reá történő hivatkozás roppant kedvező lehetőséget kínált volna arra, hogy az ismeretszerzésnek a bevezetőben meghirdetett alapelvét — a szemléltetéssel összekapcsolt gondolkodást — a nagy szarvasi mezőgazdásznak az alföldi emberek tudatában elevenen élő, valójában salzmanni indíttatású tudatos nevelőtevékenységével kösse össze és fogadtassa el. Sajnos, nemcsak ez a sajnálatos arisztokratizmus, nemcsak a fordítás nehézkessége — amely nyilván a pedagógiai-didaktikai szaknyelv fejletlenségének a következménye is — akadályozta és nehezítette meg a kis tanulmány népszerűvé válását, hanem a felekezeti tanítók többségének elképesztően alacsony műveltsége és szakmai érdektelensége is. Gondoljunk csak Eötvös Józsefnek a népiskolai törvény védelmére írt és részletesen dokumentált 1870. évi jelentésére, amely a következő lehangoló adatokat közölte „a hivatalban lévő tanítók képzetlenségéről". Ezeket mondta^ "... némely tanítók még az egészen elemi ismereteknek sincsenek birtokában. így például Zemplén megyében 17 olyan felekezeti tanító van, aki írni nem tud ... a tanítók nagy része a legszükségesebb taneszközöket (pl. térképeket, földgömböket, természetrajzi ábrákat stb.) önmaga nem ismeri, s azokat a tanításban használni nem képes". Hogyan lehetett elvárni, hogy az ilyen szellemi szinten álló „pedagógus" német nyelvű szakkönyveket olvasson? A ma szakembere természetesen még több megkérdőjelezni való, túlhaladott tételt találna a rousseau-i elvekre épült filantropista pedagógia elismert képviselőjének: Riemannak általunk vizsgált füzetében. Minthogy azonban ezek túlnyomórészt a korabeli pszichológia és didaktika általánosságait tükrözik, és kizárólag a tudománytörténészeket érdeklik, nem látjuk szükségét, hogy aprólékos gonddal vizsgáljuk és elemezzük őket. Csak a legszembetűnőbbre kívánunk utalni; arra az élettől elszakadt, könyörtelen német alaposságra figyelmeztető túlszervezettségre, amely a 6—8 éves gyermek lelkét is tiszta lapnak, ún. tabula rasa-пак tekintve, mereven ragaszkodott az újrakezdéshez; — azaz az iskoláskor előtt spontán szerzett ismeretek teljes figyelmen kívül hagyásával az egyes jelenségeknek a tanítók által irányított, fokozatos sorrend szerinti új felismertetését és iskolai közös feldolgozását kívánta meg. Az ismeretszerzésnek ez a bántó teoretikussága, ez a természetellenes előírásossága érthetően nagyon lelassította s minden valószínűség szerint unalmassá is tette a beszéd- és értelemgyakorlatok „emleképző" foglalkozásait. A Tanítók és anyák könyvét és természetesen Szeberényi két első tankönyvét (Magyar olvasókönyv a tót ifjúság számára — Pest, 1848; Szelepcsényi: A gyermek első könyve — Szarvas, 1851) is joggal tekinthetjük már a megye első nagy horderejű pedagógiai vállalkozása: a Néptanítók Könyve szellemi elődjének és szakmai előfutárának. Azonos szemlélet jellemezte őket. Sajnos, a 4 kötetes