Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

„A megyében uralgó néphangulatról" beküldött korabeli főszolgabírói jelentésekben ilyen és effajta jelzéseket találunk a „néma tartomány" fásult népéről: „A rendeletek tellyesítésében a nép ellen panaszkodni nem lehet —, hogy azonban ártatlan jellemét, melyet a forradalom alatt az izgatóknak megszeplősíteni sikerült, egészen visszanyerhesse az eltántorodott nép, arra gond és üdő kívántatik". Vagy: "... a nép hangulata jelenleg is nem kielégítő ..., csendes, zárkózott és komolyan hallgatag ... a rendeleteknek engedelmeskedő". Mindezt Jókai tömören így fogalmazta meg: „Titkos fájdalmakban sorvadoz a nép". Egy másik jelentés már nyíltabban utalt a szabadságharc iránti hűségre. Arról tudat, hogy „a kártékony hatású röpiratok nem tsak hogy forgalomban léteznek, hanem azok még áruba is bocsájtatnak". A főszolgabírói jelentések nem szóltak külön a nemzetiségekről. Annyit azonban az aradi vérfürdőt követő napok megyefőnöki iratai is elárulnak, hogy a magyarság és a nemzetiségek között sem volt minden rendjén. A nagyváradi katonai es. kir. főbiztos, Jósa Péter leirata (Gyulára érkezett 1849. október 23-án) szerint ugyanis a görög nem egyesült felekezetűek egy „a magyaroktóli végelszakadást tárgyazó gyűlés tartásáért" folyamodtak őfelségéhez (hittek a Habsburg-ház korábbi ígéretének), aki azonban az Aradra tervezett találkozó megtartásához — ezt hivatalosan Vaszilievics György gyulai lelkésszel is tudatták — nem járult hozzá. (565/1849. II. BML. IV. b. 151/1—2. szám). Az 1850-es év legkiemelkedőbb Békés megyei kultúrtörténeti eseménye kétségkívül Apafinak a Hölgyfutár és a Magyar Hírlap hasábjain közzétett, a szabadságharc népdalainak összegyűjtésére ösztönző felhívása volt. A legszomorúbb időszakban jelent meg, amikor „a jövő reményeit már jóvátehetetlenül tragédiába fullasztotta a nemzeti katasztrófa." Nem kis bátorság kellett hozzá, de „nem kis naivitás" is. Csak a gyógyíthatatlan optimisták bízhattak ugyanis abban, hogy kikerülheti a katonai hatóságok megbízott ellenőreinek a figyelmét, és a vállalkozást kimondottan irodalmi vonatkozásúnak és érdekűnek minősítik. Ezt a hitet erősítendő, Apafi bátorító és egyben figyelemelterelő céllal egyfelől az Orbán Pető szerkesztésében Debrecenben hetenként kétszer megjelenő, mindössze 3 hónapig prosperáló Csokonai Lapok népköltészeti gyűjtést szorgalmazó felhívására, másfelől a Helytartótanács rendelkezése folytán a tevékenységét szüneteltető Kisfaludy Társaság "nemzeti kincs" gyanánt őrzött ilynemű köteteire hivatkozott. Mint látni fogjuk, kevés sikerrel. Miért tartjuk jelentősnek és a kései utódok emlékezetére érdemesnek Apafi próbálkozását? Azért, mert ez volt az első olyan kísérlet, amely kimondottan a márciusi forradalom és a szabadságharc gazdag népköltészetének a megmentésére irányult. El kell ismernünk, a Csokonai Lapok szerencsésebben politizált, és ügyesebben fogalmazott. Általánosabb feladatot: a reformkorban már megkezdett és az akkori kedvező politikai légkörben azonnal komoly társadalmi bázisra talált, életképes mozgalommá szerveződött folklór-kutatás felelevenítését és folytatását tűzte ki célul. Nem zárta ki a feltárásból, persze, a szabadságharc költészetét sem; hallgatólagosan az is része lehetett a meghirdetett társadalmi feladatnak. Kétségtelen, a politikai cél volt a lényegesebb, nem a gyűjtés számszerű eredménye. Vagyis ugyanúgy, mint régen, a gyűjtőmunka most —