Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

is hazai nyelven adta elő". Öccse, Gyula fölött a Kisfaludy Társaságban 1870. február 5-én tartott emlékbeszédében is hálával ismerte el, hogy „megőrzött szavai későbbi tétovái közepett irányt jelöltek számára". Merész gondolatoktól terhes értekezései, amelyek zömmel kéziratban maradtak, feltehetően még inkább. Kiadásukat gyermeki és hazafiúi szempontból egyaránt elsőrendű kötelességének tartotta. 1852-ben tett is kísérletet reá — a már kiszedett és kötésre váró példányokat azonban elkoboztatta a hatóság. Határozott elhivatottságot érezve már diák korában irtózott a középszerűség rémétől, és nagy becsvággyal képezte magát. Nem sokkal apja halála után, amikor a család a szintén megözvegyült nagymamához Rozsnyóra költözött át (anyai nagyapja a gimnázium alapító igazgatója volt), túlbecsülve erejét és nem érzékelve tisztán a feladat mekkoraságát, már az foglalkoztatta, hogy „a magyar dráma útjának egyengetése" céljából lefordítja és társaival lefordíttatja „valamennyi korszak és nemzet java színműveit". (Mondanunk sem kell, ez a nála összehasonlíthatatlanul kedvezőbb szervezési lehetőséggel rendelkező Nagy Ignácnak, a Színmütár szerkesztőjének sem sikerült, pedig ő 1839 és 1843 között 48 füzetet: összesen 56 „eredeti és fordított művet" jelentetett meg.) A drámaíráshoz és a dráma szolgálatához azonban élete végéig hú maradt. Nemcsak értékes ismertetéseket és irányadó elméleti cikkeket írt (elsők között ismerte fel a Bánk bán értékeit), hanem több vígjátékot is (A lángész, Levél, Nőbiztatás), jóllehet azokat nem fogadta kegyeibe sem a kritika, sem a közönség. Az első kettő csak mint könyvdráma válhatott ismertté, minthogy az előadás és az idegen nyelvre való fordítás jogát önmagának tartotta fenn a szerző. Nem valószínű, hogy a darabok színpadi bemutatására tett volna bárki is ajánlatot Gregussnak. Különösen az elfogultsággal egyáltalán nem vádolható Arany Jánosnak a Szépirodalmi Figyelőben megjelent bírálata után, aki a Levél című verses drámáról ilyeneket írt: „ ... hogyha a mű minden más tekintetben jeles volna is, a nyelv és verselés pongyolasága, hibás és kelletlen volta elrontaná hatását; de csak azt mondjuk, hogy ha a nyelv szabatos, erőteljes, eredeti és magyar volna is, ha a verselés maga a könnyűség, csín, elegancia és harmónia volna is, az indoklás hibái s a jellemek halvány rajza, következetlensége s tehát valótlansága elrontana mindent. Tulajdonképp itt a baj. . . ". Más szóval: nem talált semmi értékeset benne. Ekként zárta be kritikáját: jobb lett volna, ha Greguss „nem is fogott (volna) kidolgozásához". Az álzseni firkászokat kipellengérező Lángész sem jutott jobb sorsra. Szomorú gyengeségeire, különösen a vígjáték és a szatíra — a polémia során alkalmazott szóhasználattal: a tudományos rajz és a torzkép közötti minőségi különbségből eredő ellentmondásos cselekménybonyolításra és elhibázott jellemzésre pedig többek között Jókai hívta fel a figyelmet népszerű lapjában, az Üstökösben. Egyedül 4 felvonásos színjátékát, a Nőbiztatást adták elő a Nemzeti Színházban. Ezt is csak egyszer — 1862-ben. Többször nem igényelte a közönség. Színpadi sikereket tekintve nem volt több szerencséje műfordításaival (Corneille: Cid, Shakespeare: Az athéni Timon; Szeget szeggel stb.) sem. Mintha csak dédelgetett álmának elengedhetetlen előfeltételét kívánta volna biztosítani, az iskolai latin és görög mellett már ifjan elsajátította az angol és a német, később pedig jó átlagszinten az olasz, a spanyol és a portugál nyelvet. 86