Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Ezzel az érzelmi beállítottsággal joggal vallhatta legnemesebb és legszentebb kötelességének az árvák gondozását. E téren nem volt nála lelkiismeretesebb jegyző az egész megyében. (Mint ismeretes, általában a jegyzők töltötték be ekkor a községekben az árvagyám tisztét.) Berényi álláshelyét elhagyva, 1848ban csalhatatlan biztonsággal bízta rá az alispán — előbb mint számvevőre, utóbb mint főszámvevőre — a megye árvaügyének irányítását, sőt nagy hozzáértését és rátermettségét azáltal is elismerte, hogy őt kérte fel az új típusú, liberális-demokrata szemléletű „megyei árvaügyi rendszabályok és útmutatások" tervezetének a kidolgozására. Szakértelmét és morális megbízhatóságát nem nélkülözhette az abszolút kormány sem, s Világos után őt nevezte ki megyei főpénztárnokká s vele az árvabizottmány vezetőjévé. Ahogy Göndöcs mondja: „ ... mint egy rá kényszeríttetett a megyei árvaügyek főszámvevő hivatalának ideiglenes továbbvezetésére", jóllehet „mint lelkes érzelmű hazafi a hatalom embereinek szemei előtt gyanús és üldözött egyén volt". Mindent tudtak róla. Tudták, hogy századosi rangban szolgált a becskereki táborozáson, hogy erején felül vállalt anyagi áldozatot az „ok nélkül megtámadtatott haza" önvédelmi harcának sikeréért. Tudtak 1848—49-es közszerepléséről. Tudtak a Petőfihez fűződő, soha meg nem tagadott, éterien tiszta emberi kapcsolatáról, amely nemcsak arra a két hétre szorítkozott, amelyet a költő 1849 „tragédiát villámló, félelmetes" nyarán kis családjával a mezőberényi rokonoknál Orlay Pétries Soma szüleinél töltött, miután a katonai vezérkar — így írta Bemnek — „kiszámított és nemtelen bosszúállással" kicsavarta kezéből a „mocsok nélkül" forgatott kardot, s ő arra kényszerült, hogy csendes visszavonultságban, „hallgatva szolgálja" hazáját. Tudták, hogy jóval régebbi volt ez a viszony; hogy 1842-ben kezdődött, ennélfogva tehát átfogta Petőfi egész költői pályáját, az első szárnypróbálgatásoktól kezdve egészen 1849. július 17-éig, a végromlás közeledtét sejtető, megrázó erejű nagy vers: a Szörnyű idő önkínzó döbbenetéig. Igen, ő Bonyhay volt az, akit beavatott a két fiatal lélek életük nagy titkába, akinek elárulták az együttes fellépés, a közös kiadvány tervét és vágyát, amit ő — a náluk 18 évvel idősebb, meglett férfi — buzgón helyeselt is. Csak pénz nem volt hozzá. Aztán ő vitte át Gyulára is, hogy megismertesse a lobogó fantáziájú ifjúval az Alföld egyedüli, többé-kevésbé épségben maradt várát, — amely Kóhn Dávid Bonyhaytól szerzett személyes értesülése szerint — mély benyomást keltett benne. Petőfi tisztelte és nagyra értékelte Bonyhay természetes közvetlenségét és figyelmességét. Szívesen tartott vele 7 év múlva, 1849 nyarán is, bármikor, ha azt Gyulára hívta hivatali kötelessége. Ilyenkor meghallgatva a legfrissebb katonai és politikai híreket, költő barátaival: Szakái Lajossal és Sárosi Gyulával órákig vitázott és tépelődött a haza sorsán és egyre kilátástalanabb helyzetén, izgatottan keresve a jövő boldogulásának útját. Végül innen, Mezőberényből „ragadta el a végzet, harcok terén keresni dicsőséget", és ment — nem törődve a baljós előjelekkel — Erdélybe az ősz vezérhez, a mindenkinél jobban szeretett Bem apóhoz az ő ti. a Bonyhay ekhós szekerén — Csipkár PáRal a bakján —, miután a váratlanul felbukkant Egressy Gáborral és Kiss Sándor ezredessel 71