Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

A mi szempontunkból azért fontos ez, hogy helyesen lássuk és reálisan érzékeljük, milyen szánalmas helyzete volt a jegyzőnek, aki a földesúri akarat és a jobbágyi követelések kereszttüzében állt. A valóságban mindkét fél rajta próbálta ki erejét, ezért aztán egyáltalán nem irigylésre méltó a sorsa és a beosztása. Ahogy Haan Lajos írta naplójában, még örülhetett, ha kutyabőrrel rendelkezett. Ez esetben ugyanis valamennyire védte a nemesi kiváltság: azaz „deresre nem húzhatták, meg sem botozhatták, ítéletmondás előtt börtönbe nem vethették", míg „a nem nemest, lett volna bár bíró, jegyző stb., a szolgabíró, ha akarta, deresre húzathatta és megbotoztathatta, amint erre volt is elég példa". Ennek ismeretében válik érthetővé igazán, miért került keservesen kiszolgáltatott helyzetbe Tengelyi Jónás, Eötvös nagy regényének: A falu jegyzőjének főszereplője, amikor elveszítette nemesi armálisát. Bonyhay tekintetes urat 18 éves berényi jegyzői pályafutása alatt nem érte, nem érhette ilyen megszégyenítés. Olyan dolog azonban vele is megesett, nem is egyszer, hogy pl. a békési járás főszolgabírója a földesúr intencióinak megfelelően erőteljesen megdorgálta a község elöljáróságával egyetemben, mert úgy vélte, „nekik lehet tulajdoníthatni az eddigi kárhozatos nép forrongását", s azt követelte: „Igyekezzenek a felbomlott rendet helyre állítani", és adják parancsba, hogy „ki-ki oda, ahová rendelődik, okvetlen kiálljon, a munka helyén az eddigi garázdálkodást, lázongást és egymás bujtogatását elhagyják", mert másként „nem felejtethetik el kegyes földesurukkal eddigi rossz, erkölcstelen és kárhozatos, kicsapongó, vakmerő cselekedeteiket". A jegyzőséggel járó kötelességeket az adott lehetőségeken belül körültekintően és tapintatosan végző, a rohamosan gyarapodó község gazdasági és szellemi irányításán nagy hozzáértéssel és példás ügybuzgalommal munkálkodó Bonyhay nagyon szerette Mezőberényt. Melegebb érzésekkel kötődött hozzá, mint szülőfalujához, Füzesgyarmathoz, amelytől a gyermekkor csodálatos élményvilágát, a reggel szivárványos örömét kapta útravalóul. Nem véletlen, hogy nyugdíjba vonult apját is ide telepítette át. Itt a munkás-alkotó élet: a paraszt nyár ereje és harsány éneke, a közösségért végzett munka szépsége, a lakosság nagy többségének iránta megnyilvánuló szeretete és tisztelete, később pedig a leszálló őszi alkonyat derűje és békés harangszava ejtette rabul. Berényi otthona lett az a fix pont, az a biztos menedék, az az idegnyugtató tusculanum, ahol mély gyökeret ersztve, úgy élte át a korszak jelentős politikai és gazdasági változásait, mint a fa, amelyet akár hópalást, akár lomb föd, kitart a tavasz reményében és a múlt varázsos szépségeinek igézetében. Hamar belekóstolt a jegyzői munka nehézségeibe. A kisebb-nagyobb paraszti lázongások bölcs lecsendesítésén kívül 1831-ben a kolera elleni védekezés programtervezetének aprólékos kidolgozására, egy-két év múlva pedig az evangélikus gimnázium Szarvasra történő áttelepítésének a megakadályozására kellett összpontosítania erejét. Különösen a kolera elleni sziszifuszi küzdelem követelt tőle magasfokú emberséget és fokozott erélyt. Ekkor esett át az igazi tűzkeresztségen, és bizonyította be a község lakói előtt — fiatalsága ellenére is alkalmas a vezetésre. Hivatalos ügyintézésének gondosságát igazolja az a páratlan irat- és oklevélgyűjtemény, amely időrendi sorrendbe szedve a dokumentumokat, ad hű helyzetképet „az 64