Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

nagyvilág új életet, új társadalmi berendezkedést teremteni akaró nagy ügyétől. Csak azzal törődött, hogy „ember maradjon mindig, minden körülményben". Füzesgyarmaton született 1805. október 17-én, hol apja: Sándor 1790 és 1818 között a helység református egyházközségének érdemes lelkipásztora, „egyszersmind a Nagykunsági Egyházi Vidék-пек (egyházmegyének) esperese" volt. Buzgó munkása lévén eklézsiájának, „működése alatt épült fel az új templom és a torony, nemkülönben a mostani parochia és a tul a gáti leány oskola", ahogy ezt Gacsári István pompás Füzesgyarmat krónikájában olvashatjuk. Anyja, a korán elhunyt Kádár István nótáriusnak — „a helységben megtelepedett hivatalbéli emberek familiaja törzsökének" második leánya: Julianna révén jegyzőkkel, uradalmi kasznárokkal és azok családjaival került közvetlen rokonságba. Egyik nagynénjének a férje: Kozák György Mezőberénybe jött jegyzőnek, s itt is halt meg. Mint jellemző tényt, hadd említsük meg, hogy a már gimnáziummal bíró, háromnyelvű településnek akkora volt a vonzóereje, hogy nemcsak ők, hanem például az a Háti Sándor is Füzesgyarmatról települt át ide, s állt a Wenckheim család szolgálatába, aki mint a gazdaság kasznárja, közvetlenül tapasztalhatta, milyen elementáris erejű a földesúri túlkapások ellen lázadó népnek, a „szabadságnak vakon örvendő" mezőberényi földfoglalóknak jogos felháborodása és vad indulata. A Bonyhay ősök között több tollforgató akadt. Legnagyobb méltóságra kétségkívül a marosvásárhelyi parókia egykori lelkésze: Bonyhai Simon György erdélyi püspök emelkedett, akinek 1735—1745-ig három temetési beszéde jelent meg Kolozsvárott. Valószínűleg az ő emléke előtt tisztelgett, amikor egy időben ő is használta a Simon Bonyhay nevet. Ismerősként maradt ránk Bonyhai György küküllővári esperes neve is, aki az Európa-szerte méltán híres tudós kollégiumi tanárt, a sokoldalú munkásságot kifejtő orvost: Páriz Pápai Ferencet siratta el egy 1717-ben írt latin nyelvű verses búcsúztatóban. De még vele sem merül ki a lajstrom. Szinnyei József hatalmas bibliográfiai művében, a 14 kötetes Magyar írók élete és műveiben még egy literátus Bonyhayról beszél: Józsefről, ki 1858—61 között nagyjából ugyanazokban a lapokban (Kalauz, Vasárnapi Újság, Debreceni Közlöny, Csokonai Album) adta közre úti képeit, természetrajzi cikkeit és költeményeit, amelyekbe ő is irogatott, sőt önálló füzeteit is hozzá hasonlóan — Debrecenben jelentette meg. így a Honvéd -versezetet 1861-ben, a Lombok és virágokat 1865-ben, az Esküllő című költői beszélyt 1875-ben. A műfaj béli rokonság, illetve az azonos időben és azonos helyen való fellépés s még inkább mindkettőjük közös gyulai hivatalnokoskodása miatt (Bonyhay az 50-es évektől Gyulán élt, mint törvényszéki ülnök, majd mint a Békés megyei takarékpénztár-egylet pénztárosa, s csak a 70 években költözött haza) — úgy véljük — igényesebb stíluselemzésre, mélyebb filológiai vizsgálódásra lenne szükség, hogy eldöntsük, ki is valójában az említett gyulai jegyző, aki 1868-ban Debreceni gyorsíró címmel még egy roppant aktuális témájú dolgozatot is publikált. A kis könyvecske időszerűségét abban kell látnunk, hogy az 1865-ös országgyűlés után, ahol is a GabeIsberger-rendszert már a Markovits Iván- és Fenyvesi Adolf- féle módosítással használták, nagy lendületet kapott hazánkban a gyorsírás tudománya, és Zala megye után — amely már a 40-es években is alkalmazott gyorsírót — mind több és több megye érezte szükségét, hogy 61