Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

csücskéből jött kisőszi szabólegény, azaz nem nagyon rítt ki a többiek közül. Tipikus korjellemző, hogy a parasztság tudott legkevésbé megbarátkozni a vándorszínészélet gondolatával; zárt tömbjének egyetlen reprezentánsa sincs a Szegedi-társulatban. Meglepően sok vállalkozó kedvű fiatal találkozott itt össze. A 26 évesek és a náluk is ifjabbak az együttes 60%-át tették ki. Fejlődési szempontból kimondottan előnyös összetétel ez, de kérdés, kialakulhatott-e igazi nevelő légkör. Tudtak-e, tudhattak-e a gyakorlottabbak, az idősebbek a súlyos belső bajok és sötét gondok közepette hivatásszeretetre nevelni? Nagyon elkelt volna pedig: oly kevesen voltak, hogy egy-egy este általában több szerepet is játszaniuk kellett. Ekhós szekerükön, persze, nem tízen utaztak. A lajstrom csak a színészeket nevezi meg. Benkő Sámuel és Nagy István felesége például alighanem technikai segédszemélyzeti (szertáros, díszletező, súgó, ültető stb.) feladatot látott el. Az ország különböző tájegységeinek tipikus vonásait megtestesítő, a szülőföld élmény kincsét, kultúráját, hiedelemvilágát, erkölcs- és szokásrendszerét képviselő tagok között bizonyára többen voltak, akik csak szűkös kenyeret láttak a vándorszínészetben, s nem törődtek sokat az írói gondolat művészi kiteljesítésével, az egységes hangulatot teremtő összmunkával. Akadtak olyanok, kik gyógyírt, pillanatnyi megoldást (?) reméltek tőle, mint a fiatal özvegy: Szathmáryné Farkas Karolin (vajon volt férje nem azonos-e a makói illetőségű, szabadsághős Szathmáry DánieRúl), vagy az „elváló perben álló Kállay Theréz". Hogy a három fiatalt ( Váczi Vilma, Grau Jakab, Györfi Antal) mi vonzotta a pályára: a színház „csillogása"-e, vagy valami önmegvalósító szándék, esetleg csak fiatalos kalandvágy, nem tudhatjuk. Közülük egyedül a Grau Jakab neve bukkan fel egy év múlva is a Ny/ry-társulat névsorában. A 12 éves színészi múlttal rendelkező igazgatónak: Szegedi (Klement) Sándornak nem volt irigylésre méltó dolga. Elemi megélhetési gondokkal küzdő, sok irányú kötöttségekkel terhes, heterogén összetételű gárdájába — a külső világ súlyos érzelmi és anyagi bajai között — nem is tudott hitet önteni. A mindennapi kenyérért vívott kilátástalan harc kikezdi a legösszetartóbb közösségeket is, hát még az ilyet. Az együttesen, amelynek hivatalosan megszabott körzete Csongrád megye volt — Békésbe külön engedéllyel jött át —, az utolsó mentsvár: Orosháza sem tudott segíteni. Ahogy a főszolgabíró jelentette: a társaság 1853. augusztus 18-án „Orosházán működni megszűnt és eloszlott, s annak egy része más társasághoz csatlakozott (hogy kik és hova, nem közölte Pólner főszolgabíró), egy része pedig származási helyére haza ment, a társaságból csak az igazgató és neje tartózkodik Orosházán". Egy augusztus 29-én kelt jelentés pedig ezt tudatta: „Szegedi Sándor színigazgtónak felsőbb helyről egész Magyarországra nézve az előadásokra engedelme nincsen, és ennek előtte csak Csongrád megyére volt ellátva engedéllyel". Az 1850 nyarán Szarvason vendégszereplő Tóth János társulatának a névsorát a fennmaradt plakátok segítségével állítottuk össze. Nagy kár, hogy a nyomtatott színlapok csak a színészek vezetéknevét őrizték meg. így is megállapítható azonban, hogy az időközben 21 tagúra (14 férfi, 7 nő) szaporodott együttes (hárman, mint mondottuk, csak az utolsó 2 előadásra érkeztek meg) a Tóth, a Baki és a Török családra épült. Az említett három családból összesen 50