Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

szerint a megyénkben megfordult későbbi együttesek pl. a Szapáry Péteri 1862-ben, a Házassági három parancsoi 1871-ben, a Ne nyúlj a királynéhoz~i és a Lindái 1873-ban, a Királylány, mint koldusnői 1875-ben, a Zsidói 1877-ben, a Tamás bátya kunyhójáí 1881-ben, a Don Caesar de Bazani 1897-ben, a Bányarémei 1900-ban, a Viola, az alföldi haramiát és a Peleskei nótáriusí 1922-ben, a Ludas Matyii (gyermekelőadásként) 1929-ben, a Liliomfii 1931-ben, a Csikósi 1939-ben is játszották még. Egyikük-másikuk tovább élt itt a vándortársulatok körében, mint a Nemzetiben. Végül kik voltak a múzsa úttörő apostolai? Kik voltak, kik döcögő ekhós szekéren, dacolva sárral és esővel, tűző nappal és csikorgó faggyal, egyik településről a másikra vándorolva hurcolták a szent tüzet, hogy előbb hideg pajtában és csűrben, majd fűtetlen nagy báltermekben, „papirossal foltozott Olympon" fellobbantsák a remény szikráját az elfásult emberek szívében? Kik voltak, akiknek rangot nem a származás, nem a pénz, csak a saját tehetség adott, s ezért is minden este újabb és újabb csatába mentek? Akik vállalni merték, hogy mindent átölelő képzeletükkel s szavuk hitető erejével egy szebb kor varázslatos képét igézik a kishitű lelkibetegek elé? A szegény vándorszínészek ők, kiket könnyen lehetett bírálni, csak „fölemelni" volt nehéz. Akiket elhamarkodottan, gátlás nélkül ócsárolhatott és szidhatott bárki (különösen egy-egy gyengén sikerült beugrás — helyettesítés — esetén), mert „készületlenül" álltak ki a pódiumra, s ilyenkor „úgy keringtek a súgólyuk körül", akár „a föld a nap körül". Holott, szegények, esetleg éppen a közönség kívánságának kellett hogy eleget tegyenek, amely a pénzéért minden nap újat: új darabot és újfajta élményt várt és követelt. Ezt teljesíteni pedig akkor sem volt könnyű, ha eredeti betanulásban, zökkenőmentesen játszhatták végig a többhetes műsort. A legfoglalkoztatottabb színészeknek — a törzstagoknak — 15-20 szerepet is tudniuk kellett, s milyen széles érzelmi skálán játszva! Hol bajkeverő intrikust, hol nagyszerű eszmékért lobogó tragikus hőst, hol nagyhangú hazudozót, hol álszentet kellett formálniuk, nem beszélve a megjelenített figurák ezernyi társadalmi rangjáról és beosztásáról. Mintha valami pajkos szellem csapongó képzeletének, bolondos szeszélyének engedelmeskedtek volna. Nem voltak úgynevezett testre szabott szerepek. Nem lehetett nagyon válogatniuk a lehetőségek között. Vállalniuk kellett mindent, amit az igazgató vagy a művészeti vezető (ha volt ilyen) rájuk rótt. Olykor olyan figurák megjelenítését is, akiknek egyéni adottságaik, külső és belső alkati tulajdonságaik nem is hasonlítottak az övékéhez. így kívánta a vándorszínészet kegyetlen törvénye. Természetesen a mindennapos fellépés sem segítette elő a kiváló színésszé érést. Nem hagyott időt az élet alaposabb megfigyelésére és tanulmányozására, a szerepek érzelmi-hangulati-előadástechnikai elemzésére, a nehezebb színpadi jelenetek finomítására. Csoda-e, ha félkész és művészietlen lett sok produkció: bizonytalan a szövegtudás, ellentmondásosak a jellemek, élettelen és bátortalan a drámai összeütközés, esetlen és mesterkélt a humor, nehézkes és ritmustalan a mozgás, kifejezéstelen és természetellenes a mimika? A megyénkben ekkortájt megfordult, általunk név szerint is ismert félszáznyi színész között nincsenek országos hírű művészek. A múzsa lelkes napszámosai voltak csupán, kiket boldoggá tett az alföldi néptől kapott lelkesítő, de olcsó 48