Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
koztak: „A jegyzékben foglalt 318 színműre (azokat az idő rövidsége miatt által nem olvashatván) a kívánt észrevételt meg nem tehettem; minden színdarab azonban az előadás előtt hivatalomnak beadatván, általában felolvastatik, s csak jóváhagyásom után kerülhet színpadra — az előadás alatt pedig vagy személyesen, vagy pedig tiszti társam által ügyelek és ügyeltetek; az eddig előadott színművekre nézve jelenthetem azt is, hogy azokban tiltott célzatok, melyek a felsőbbi rendeletek szellemével összeütközésben állanak, lappangani nem tapasztaltattak". A Demjén-társulat könyvtárának „szám és címszerinti jegyzékét" — mert róla van szó —, sajnos, Nagyváradra továbbította Bonyhády Gyula megyefőnök, ennélfogva nem tudhatjuk, valójában hány mű volt benne. A megadott darabszám ugyanis annyira magas, hogy joggal hisszük: az igazgató a szereptanulás megkönnyítése végett mindazokból a művekből, melyeket az ő kis létszámú társulata is előadhatott, egyszerre több példányt is beszerzett. A fentebb említett magas kötetszám teljesíthetetlenné tette a megyefőnöki parancsot, és ésszerű módosításra kényszerítette az irányító-ellenőrző főhatóságot. Meg kellett elégednie a pontos leltár beadásával és az előadásra szánt müvek szigorú cenzúrázásával. Az általunk vizsgált korból csupán egy teljes könyvtári kimutatást ismerünk. Mindössze az egyötöde ez a Demjéné-kének. A Szegedy-Ше társaság állagát rögzíti, s összesen 65 művet sorol fel, egyetlen esetben sem utalva duplumokra — másodpéldányokra. Fontos, hézagpótló dokumentum: jól érzékelteti, milyen művekre épült a Bach-korszak legelején a vidéki színházak tevékenysége, milyen drámáktól vártak közönségsikert az igazgatók. A 65-ből eddig 6-nak nem sikerült megállapítanunk a szerzőjét. Tőlük függetlenül, tisztán a bibliográfiai adatok ismeretében is az a határozott véleményünk azonban, hogy az adott körülmények között, a kamaratársulatok lehetőségeit is figyelembe véve, valóban a kortárs irodalom jól hasznosítható anyagát tömörítette a kis könyvtár. Nem épített a klasszikusokra: egyedül két Molière-аатаЪ (Botcsinálta doktor, Don Juan) kapott benne helyet Meyerbeer nagy tekintélynek örvendő operája: a Próféta mellett. (Nem tartjuk valószínűnek, hogy Szegedyék előadták.) A klasszikus görögöknek és a római Plautusnak, a vérbő reneszánsz komédia nagy képviselőjének: Machiavellinek aztán Lope de Vegának, Ben Jonsonnak, Shakespeare-пек, Calderonnak, továbbá a klasszikus francia dráma két kiemelkedő alakjának: Corneille-пек és Racine-пак meg a XVIII. századi Beaumarchais-пак, Goldoninak, majd Goethének, Schillernek és Lessingnek a hiánya ellenére sem minősíthető silánynak az a szellemi háttér, amelyet a kis könyvtár képviselt. Nélkülük is akadt jó néhány jól csengő név a lajstromban. Ott volt a kor divatos színpadi szerzője, a valóságos társadalmi problémák ábrázolásától félő Kotzebue és a Lumpácius Vegabundus ma is élő témáját színpadra vivő bécsi Nestroy (1943-ban Heltai Jenő is feldolgozta a témát), nem beszélve a francia drámatechnika nagy megújítójáról, a szórakoztató jellegű realista színpad sokáig egyeduralkodó egyéniségéről: Scribe-ről, a sokoldalú tehetséggel megáldott Gautier-ről, meg a cselekményt ügyes kézzel bonyolító, roppant termékeny Dennevery-rö\ és a vele együtt dolgozó Dumanoir-róX, aztán a Seribe közvetlen baráti és alkotó köréhez tartozó, liberális Bayard-ról és a 39
