Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Fekete-tengerig; a másik keletről, szinte Erdélyen, Nagyváradon, Szegeden át Fiúméig, vagyis az Adriai tengerig; oly nyüzsgés, mozgalom van Csabán, miből biztosan következtethetni, hogy Pest után Csaba leend a forgalomnak, közlekedésnek, szóval kereskedésnek legnevezetesebb pontja. Itt minden oda mutat, arról győz meg, hogy Csaba a mezővárosok között az egész országban a legvagyonosabb ... e rendkívül szorgalmas és józan nép mindennemű hasznos intézeteket állított, csak egyet akarok jólétének bizonyságául felemlíteni, azt ti., hogy hosszú, szabályos főutcáin téglából készíttetett járdákat; nagy vendéglője Fiúméhoz van címezve." Az alig két hónapja felavatott új vasútvonaltól is hasonló, ugrásszerű változást várt. „A ki tavasszal, a föld fagya elmúltával járta az utat Csabától Orosházáig — ekkor jött le a múlt évben a választásra —, csak az tudhatja, mily nagy jótétemény a vasút a rónaságon, hol jó országutak építésére kőanyag teljesen hiányzik". Bízott benne, hogy a 16 000 lelkes „nevezetes és érdemes község", Orosháza — bár nem csomópont, mint Csaba—gyors fejlődésnek indul, mert „immár a vasúti hálózatban (!!) esvén, a könnyű közlekedés ezer meg ezer embert hoz ide", nem beszélve természetesen a könnyebben elérhető külföldi piac iránti érdeklődés növekedésével együtt járó fokozott teherforgalomról. A könnyű megközelítésre hivatkozva, nem is tartotta szükségesnek, hogy a lüktető életű települést bemutassa. Helyette „más községekről említett fel egyet mást, hová vasút nem vezet". Inkább arról a szokatlan mérvű ragaszkodásról írt, amelyet késő délutáni érkeztekor s egész itt-tartózkodása alatt zavartalanul élvezett. Ez a kedves, őszinte fogadtatás alapozta meg benne azt a boldog érzést, amely végigkísérte egész körútján, s amelynek ekképp adott kifejezést: „Tudom, fejedelmek, herczegek s magas hivatalnokok tettek hosszú körutat, de alig mondottak hozzájuk őszintébb kebelből fakadt Isten hozottat, mint amilyennel engem választóim fogadtak". Még aznap este beszélt a hirtelen összehívott, mégis szép számú orosházi közönség előtt. Értesülvén hallgatósága korai munkába készüléséről, „fent sorolt eszméit nem mind, hanem annak csak egyikét-másikát... fejtette ki... bővebben". Másnap újabb kedves élmény várta. Reggel — amikor „a tanyákra szétoszlott polgártársaktól" a kinnlevők tudomást szereztek megérkezéséről, sokan felkeresték csak azért, hogy szemtől-szembe lássák, és kezet rázzanak vele. Meg is kellett toldania egy teljes nappal a látogatása idejét, annyian akartak elbeszélni vele vagy tanácsot kérni tőle. Voltak, kik arra is megkérték, „szerencséltesse látogatásával" szerény hajlékukat. A tökéletes összhang és bizalom felemelő érzésével hagyta el Orosházát ezzel a lelke mélyéből fakadt, megszívlelendő óhajjal: „Isten, önts e nagy jövőjű község lakosainak keblébe egyetértést, kölcsönös szeretetet, mert szorgalmas munkájuk mellett ez szolgál leginkább boldogságuk alapjául". „A jóllétnek legbiztonságosabb alapját: a termékeny földet" már 1848—49ben a megye más részein tett utazásai során is — úgymond — kéjélvezettel szemlélte. Most deres fejjel, meggyengült szemmel fokozottabban örült az érzelmileg hozzá nagyon közel került vidék kitárulkozó szépségeinek láttán. Többször is kifejezést adott ennek. „Az ország egyik legboldogabb helységében: Tóth-Komlóson" nemcsak az a látvány ejtette rabul, hogy „a szabályosan épült