Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

arról, hogy „nem valami garabonszás diák", hanem valóban a képviselőjük toppant be hozzájuk. A nem sok tiszteletről és vendégbarátságról tanúskodó fogadtatás ellenére is talált feljegyzésre érdemes dolgot a községben. Bosszankodva hallgatta, hogy a királyi tanfelügyelő: Vadász Manó még sohasem vizitált a község iskolájában, holott „rövid idő előtt is a közel fekvő Apponyi-pusztán mulatott" — tett látogatást. Tüstént ki is alakult benne az elhamarkodott vélemény és állásfoglalás a tanfelügyelői állás megszüntetéséről. A gondolat indítvány formájában később közoktatási reformtervezetébe is belekerült. „Ha minden tanfelügyelő ily hanyagul teljesíti kötelességét — summázta tapasztalatát —, akkor ezen intézmény nem hasznára, de kárára van az országnak .. . hasznosabb volna az államra nézve, ha a tanfelügyelők nagy fizetései a szegényebb sorsú iskolatanítók felsegéllésére fordíttatnék, s egyszersmint felszabadíttatnának a lelkészektőli függés alól". Miért állítjuk, hogy elhamarkodottan — azaz a kérdés kellő átgondolása nélkül — ítélkezett? Azért, mert a tanfelügyelőségeket „a király 1869. április 24-én kelt elhatározásával" kezdték csak szervezni országszerte. A Békés megyei iskolabizottság alakulására ennek megfelelően például május 26-án került sor. A megye közoktatásának irányítására ekkor kapott megbízást Vadász Manó, aki egyúttal Csongrád megye első királyi tanfelügyelője is lett. Vagyis egyszerre két megyét kellett vezetnie. Egy év leforgása alatt tehát jószerével el sem juthatott minden iskolaegységbe, hiszen egyéb kötelességei is voltak (a megyei iskolabizottságok szervezése és működtetése, a hivatalos adminisztráció ellátása, részvétel különféle tanácskozásokon, szakmai eligazításokon stb.) A kis határral rendelkező Bánfalva (Gádoros) lakosai, kik szegények voltak, mint a templom egere, pénztelenségük folytán még a legkézenfekvőbb lehetőséggel sem tudtak élni. — Rudnyánszky báró pl. „megkínálta őket egy éppen Bánfalva alatt fekvő pusztarésszel, hogy vegyék meg", helyette azonban inkább a messzebb eső vásárhelyi határban vállaltak eleve előnytelen feltételek mellett „felesművelésre néhány holdnyi földet" (a gabona Vásárhelyre illetve Bánfalvára szállításának a költsége is őket terhelte). Most éppen azon töprengtek Rajki József bíróval az élen, miként tudhatnának megszabadulni adósságuktól: az 1863-as ínség enyhítésére a kormánytól kölcsön kapott 10.000, a megyétől 3.000 forint" összegtől. Növelte elégedetlenségüket, hogy ezek nagy részét nem is kapták kézhez, minthogy azt „az akkori jegyző zsebelte el, ki emiatt jelenleg is a megyei börtönben ül Gyulán", s most a teljes összeget a falutól követeli az állam. Olyan méreteket öltött már itt a szegénység, hogy még a tehetősebb gazdák is kénytelenek voltak megválni földjüktől. Erre kell következtetnünk abból a lehangoló adatból, hogy 1872-re már csak 16-an kaptak választójogot a 3 évvel korábbi 45-tel szemben. Táncsics fájó együttérzéssel nézte a mérhetetlen ínséget és nyomort. „Ha ezen szerencsétlen népnek a kormány el nem engedi fentebb említett tartozásait, valamennyien földönfutókká lesznek" — állapította meg keserűen. Nem maradhatott tétlen. „Szent kötelességének" fogadta, hogy mint képviselő minden tőle telhetőt megtesz érdekükben. Igyekszik kieszközölni, hogy a pénzügyminiszter — mint behajthatatlan adósságot — töröltesse a 10 000 forintot. 334