Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

lőtt. Arról az intézményről, amely egyedül segítheti az egyszerű embereket a korszerű ismeretszerzésben és a régebben tanult, feledésbe merülő iskolai tananyag felfrissítésében és aktivizálásában. Már ekkor ugyanazt a célt látta maga előtt, mint amit 6 év múlva a Ceglédi Vasárnapi Egyesület tanulni vágyó öregei körében képviselt. Vagyis hogy a tagok az értő olvasás tudományát „vigyék a tökélynek lehető legmagasabb fokára", mert „aki nem tud úgy olvasni, mint azt az értelem megkívánja, az semmit sem tud, és ha mégis tud, nem a maga olvasása, hanem mások előadása, magyarázása után tudja". Az olvasóköri gondolat népszerűsítésére talán éppen az az 1868-ban alakult, 18 „politikából kizárt szegényparasztból és kisiparosból" verbuválódott Orosházi Olvasó Népkör adott ötletet és indítékot, amely szervezeti életének erősítése, tevékenységének tudatosítása végett a Függetlenségi Párt baloldali politikusaival épített ki eleven kapcsolatot. A kör hamarosan „a népi ellenzék és paraszti politizálás jelentős helyi bázisa lett. Tekintélye hirtelen nőtt, különösen azután, hogy a belügyminiszter — a járási főszolgabíró határozott elutasító javaslata ellenére — 1870-ben, tehát éppen Táncsics körútja idején — alapszabályát jóváhagyta, s működését legalizálta. Első, mindvégig emlékezetes sikerét éppen az ő megválasztásával aratta. Szebb kezdetet nem is remélhetett volna. A községekről adott helyzetjelentéseket is át-átszőtte a politika. A feljegyzésre és megörökítésre méltónak ítélt jelenségeket ugyanis Táncsics nem az utazó, hanem a képviselő szemével nézte és látta; bennük a reá váró kötelezettségeket kereste. Mindenütt talált valami feljegyezni és elintézni valót. Orosházán arról értesült, hogy képviselőtársa, „Érkövy Adolf úr", a pécskai kincstári uradalom igazgatója, megsértve az emberi méltóságot, egyszerűen „te"-nek szólítja az „érdemes polgárokat", mintha „szolgái-cselédei volnának". Az okosan gazdálkodó, szorgalmas tótkomlósiak azt nehezményezték, hogy a szomszédos orosháziak lenézik őket, mert „a magyar nyelvet kellően még nem beszélik". Az azonos vallás ötnegyed évszázad alatt sem tudta érzelmileg egymáshoz közel hozni őket, holott erre reális ok is lenne. Az 1863-as legendás éhséggel járó pusztító aszály idején — példamutató módon — egyedül ők nem kértek külső anyagi támogatást a megyében nincstelen szegényeik élelmezésére. A község lakóival folytatott beszélgetés során jó pedagógiai érzékre és gondolkodásra valló okos érveléssel olyan megközelítést sikerült adnia a közös nyelvismeret és nyelvhasználat ügyének, hogy végül maguk a magyarul értő, de nem beszélő komlósiak fogalmazták meg — méghozzá egyhangúlag — a tézist: az országban használt egyéb nyelvek: német, román, szerb, rutén, magyar stb. közül legcélszerűbb, ha a magyart tanulják meg, „hiszen minyájan Magyarországon lakunk, magyar honpolgárok vagyunk!" Végül nemcsak az elvet tisztázták, hanem a megvalósítás lehetséges formáit és mikéntjét is meghányták-vetették. A Tótkomlós—Kétegyháza közötti nagy pusztaság közepe táján — a Kakucs-pusztai vendégfogadónál — tartott rövid itatási szünet alatt „a kút körül heverésző munkásasszonyokkal eredt szóba" Táncsics, akik közül az egyiktől, a sámsoni özvegy Tassi Sámuelnétól arról értesült, hogy egyszerre „három fia van fegyver alatt". Mélyen elgondolkozott rajta. „E mértföldekre terjedő pusz332