Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

felismerés: „Nem lehetnek olyan mostoha napok, melyekben a munka, a szorgalom gyümölcsöt ne teremjen". Mondjuk ki nyíltan: az osztrák hatalom szinte kéjelgett a súlyos, megtorló intézkedésekben. Már 1850-ben megjelent „a színésztársulatok szabályszerű felügyeletének rendelete", amely a korábban említett útlevélkényszer mellett egyben az egyes művészek, színészek, zenészek „működésének a mikéntjét" is szabályozta. 1851-ben két újabb rendelet látott napvilágot. Az egyik az engedélyeztetés módját fogalmazta meg, kimondván „miszerint azon esetben, ha ugyan azon egy hirdetményben több színi előadások tétetnek közhírré, azok mint ugyanannyi hirdetmények esnek bélyegilleték alá". A másik a társulatok vagyontárgyainak, kellékeinek, színészeinek és alkalmazottainak a tüzetes ellenőrzését követelte meg. Majd 1852-ben a Színházi Rendtartás (Theater Ordnung) jött. Ez megszabta, hogy csak olyan csoportok kaphatnak játékengedélyt, amelyek alávetik magukat a „német színházi egylet" szabályainak, s csatlakoznak is hozzá. Megkövetelte, hogy a hazai szerzők ún. eredeti műveit csak a központi (pesti) cenzor előzetes engedélyével adják elő; a külföldi drámaírók alkotásairól pedig akként határozott, hogy azokat az igazgatók és rendezők — a bécsi színházak műsorterveihez igazodva válasszák ki, az ott használt és engedélyezett szövegek alapján tanítsák be és vigyék színre. 1853-ban, amikor a Nemzeti Színház élére Albrecht főherceg „aulikus főurakból álló bizottságot (ún. Comitét) nevezett ki", az országos katonai és polgári kormányzóság azt tudatta a Békés megyei közigazgatási hatósággal, hogy a „színházak feletti felügyelet" őt és rajta keresztül a megyei főnököket illeti, s a „jövőre nézve a színi előadások tárgyában teendő jelentéseknél (az is) kiteendő, hogy valyon magyar vagy német előadások történnek-e, s a népre nézve (azok) politikai vagy rendőri tekintetben minő hatással bír(nak)". A rendeletek előírásait szigorúan betartották mind a társulatok igazgatói, mind az ellenőrzéssel megbízott megyei urak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a színpad a maga nagyon megnyirbált lehetőségeivel aligha erősítette a nemzeti öntudatot. Pedig tett rá nemegy kísérletet. Erre következtethetünk abból az iktatókönyv alapján ismert bizalmas intézkedésből (a rendelkezés szövege, sajnos, hiányzik), amely már 1851. október 6-án szigorú felügyeletet kért „mindenféle forradalmi symbolicus előadásokra, s azokat megakadályoztatni rendeli". Nem hozott túl sok sikert az a kísérlet sem, amely távoli múltba vetített, esetleg idegen történelmi-társadalmi viszonyok között játszó, vagy időtlen bohózatok segítségével igyekezett eleven kapcsolatot kiépíteni a jelen aktuális problémáival. Ez sem volt veszélytelen. A közönség spontán reagálása, tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánítása, a szemek néma találkozása, cinkos mosolya nem tévesztette meg sem a túlbuzgó magyar, sem a magyarul tökéletesen nem tudó, idegen ajkú ellenőröket. A vándortársulatok igazgatói eleinte nem tulajdonítottak túl sok jelentőséget a rendeleteknek. Igyekeztek nem venni tudomást róluk. Abban bíztak, hogy a törvény nem tudása mentesíti őket a kötelezettségek és büntetések alól. Meg aztán a kását sem eszik olyan forrón, ahogy megfőzik. Néha még a tekintélyesebb csoportok is fittyet hánytak az előírásokra. Erre utal Bonyhády Gyula megyei főnöknek 1852. októberében a magyváradi katonai parancsnoksághoz 32