Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

iskolákban — ha már nem akart „a katolikus papok gazdag jövedelmeire" hivatkozni — alkalmasabb példákra akadhatott volna. A helytelenül megválasztott dokumentáció ugyanis, különösen ha téves adatokat is tartalmaz, hamar visszaüt, és a különben reális tételnek a hitelét aláássa. így járt jelen esetben ő is. Eötvös József miniszter az ország összes iskolájából bekért adatok megyénkénti összesítése alapján ezt a következtetést vonta le: Békés megye nevelésügyéről azért alakulhatott ki olyan kedvező vélemény, olyan tévhit, hogy „ha egészen egy soron" nincs is még „Poroszországgal, Magyarországban az első helyen áll", mert „az iskolamesterek áltálján véve jobban fizettetnek", ennél fogva „ügyesebb emberek vállalkoznak a tanításra". A tisztább látás kedvéért felekezetenként is összegezte a tanítók átlagfizetését. Eszerint a megyebeli katolikus tanítók 342, a helvét hitvallásúak 379, az ágostaiak (evangélikusok) 410, a zsidók 381, a románok (gör. kel.) 237 frt-ot kaptak. Azt sem hallgathatjuk el, hogy az orosházi tanítók jövedelme kezdettől fogva meghaladta kategóriájuk megyei átlagát. Mihalik János tanító 1784-ből ismert nagy jövedelmet tükröző díjlevele is alátámasztja ezt. S ez így volt Táncsics képviselőségekor is. A lelkészi oklevéllel rendelkező, nagy tudományú Harsányi Sándor például, aki Eötvös miniszter megbízásából 1869-ben „oktatásügyi tanulmány végett. . . beutazta Németországot" 17 éven át inkább vállalta a tanítóságot, — nem volt hajlandó felcserélni azt kisebb dotációjú környékbeli lelkészi beosztással, (1879-ben lett végül Orosháza papja). Honnan származott Táncsics tévedése? Minden valószínűség szerint onnan, hogy kritikátlanul megbízott legfőbb híve: Kertész György adataiban. Kertész, akinek — ezt Szabó Ferenc gondosan felépített, nagy utánjárást igénylő munkájából (Táncsics Mihály harcostársa, az orosházi Kertész György Békési Elet, 1984. 4. szám.) tudjuk, nem sokkal korábban sikerült már elérnie, hogy „a nagy közéleti súlyú egyházközség" presbitériumát újraválasztották, most olyan „osztálytudat felé mutató, szociális töltésű adójavaslaton" dolgozott éppen, amelynek alapelve a „nincstelenekre kivetendő párbér leszállítását", s vele párhuzamosan a „földesgazdák egyházi adójának a felemelését" célozta. Táncsics — ahogy cikke gondolatmenetéből is kivehető — kétségkívül az ő tudósítására épített, amikor a következőket állapította meg: „Orosházán két pap van, egy héten egyik végzi a tennivalókat, másik héten a másik. Egynek van 250 frt. (készpénzfizetése), 75 hold földje, jár neki azon felül 220 köböl búzája, tűzifája elégnél több, hús- és sok másféle, pompás lakóház, hol gyűléseket tarthatnának, de ez csak a papnak fényűzésére szolgál, mert a gyűlések a templomban tartatnak. Jár ezen kívül a keresztelési, házasítási és temetési díj (stóla). És mikor a szegény emberek, kik rossz esztendőkben a háromvékányi párbért két- három év folytán nem fizethettek, s ha előbb halnak el az ily szegény apák, szülők, bár árváik maradnak, házikójukat az eklézsia veszi birtokába, abból törlesztik le a párbért, s a szegény árvák koldusokká vannak téve. Ez nem vallásosság!" A vezetőlelkész, a költő és műfordító Győry Vilmos hamarosan udvariasan cáfoló Nyilatkozatban volt kénytelen tiltakozni Táncsics elmarasztaló megállapításai ellen. Az Arany Trombitában közölt írás nem tükröz sem szenvedélyes vitatkozó szándékot, sem olyan önigazoló, bizalmat erősítő győzködést, ami327