Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

sem. Gondolt viszont — s ez természetes is — az igazságos honvédő háború tényéből fakadó fokozott elszántságra és lendületre, s ezzel a nemzetiségieket sértő, dehonesztáló nacionalista szólammal fokozta szavainak súlyát: „ ... ez a sereg nem krumplin hízott, se nem málén. Azután meg úgy látszik, szívét se oda tették, ahová az oláhét és a rácét. Ismerjétek meg testvéreiteket, olly nép az, melly sír, ha nem harczolhat, mintha csecsemőkorától fogva azt dalolták volna neki: harczmoraj kell a magyarnak." Csak önmagunkban kell tehát bíznunk, nem kell, nem szabad, „magunkat eltántorítani hagynunk... jöjjön aztán az orosz, ha még annyi tigrisként jön is". Feltehetnénk a jogos kérdést: ezek után hogyan és miként kívánta szorosra fűzni a kapcsolatot azzal a 3-4 millió szimpatizánssal, akikről fentebb beszélt. Gyűlölettel teli, egyszerre gunyoros és kérkedő kitételei nem erősítették az együttműködéshez nélkülözhetetlen bizalmat. Arról árulkodnak, hogy mélyen lenézte, lekezelte őket, s legfeljebb csak másodrendű, alárendelt szerepet szánt nekik. Szövetséges államok effektív támogatásáról Argai egyetlen szót sem ejtett. Ilyen diplomáciai sikerekkel — sajnos — nem rendelkezett a túl fiatal magyar kormány. Megnyugtatásul mindössze két dolgot hozott fel: 1.A németeknek nem érdeke, hogy bejöjjön az orosz, „mert ha a magyar vesztene, a német is nagyon megsínylené", 2. „vannak bécsiek is, kik velünk harczolnak." Ez az erkölcsi együttérzésnél alig több, alig számbavehető katonai erő nem menthette meg hazánkat az ellen az orosz betörés ellen, amely a cikk megírásakor — legalábbis a nép szemében — nem volt még több, mint fenyegető rém. Nem tarthatta vissza a cári seregeket az osztrákokkal kötött szerződésben vállalt kötelességeik teljesítésétől. Persze, az a pisla reményre jogot adó tény sem, hogy „most az egész Európa fegyvert ragad a szabadságért," ennélfogva „nem könnyű egy nemzetet legyőzni." A magyar nép és a törvényesen megválasztott uralkodó — V. Ferdinánd — közötti ellentét okát Argai igen találóan a márciusi törvényektől származtatta. Ferenc Józsefet mint — ismeretes — december l-jén nyilvánították nagykorúvá; a cikk megjelenésekor még nem vette át a tényleges hatalmat. Másnap mondott le javára a trónról nagybátyja, a király. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a Pesten élő, sok tekintetben jól értesült szerző hallgatott arról a hazánk állami önállóságát megsemmisíteni akaró egyezségről, amelynek vezérképviselői a családi tanács (kamarilla) rendelkezéseit maradéktalanul teljesítő trónörökös: Ferenc József továbbá a külügyet vezető erélyes és kegyetlen Schwarzenberg Félix meg a hatalom gyakorlásához nem mindennapi kerülővel, nagy vargabetűvel érkező rendőrminiszter: Bach Sándor voltak. Feltehető, taktikai szempontból sem lett volna szerencsés a kérdés feszegetése az udvar részéről nyílt titokként kezelt detronizáció (személycsere) előtt, amit különben Kossuth szócsöve,az értesüléseit a központi hírszerző irodától nyerő Sárosi Gyula az Arany trombita kamarilláról szóló negyedik leheletében — Schwarzenbergxt és Bachra való hivatkozás nélkül — régebben megjósolt már. Jellemző ugyanakkor, hogy a háborút kiváltó okokat tekintve közös álláspon299