Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

részesülhettek (a majorságiak, a telepítvényesek nem), másrészt mert időközben a földesúri majorsági állattenyésztés ugrásszerű fejlődésnek indult, és az uraságok nyájai kezdték kiszorítani a jobbágyok állatait a legelőkről. Nemegyszer előfordult, hogy még azok a földbirtokos nemesek is legelőt követeltek, akik régebben önként mondtak le saját területeikről. Mások visszaperelték a régi megegyezés — kontraktus — során a jobbágyoknak adott és általuk felújított legelőt (pl. Mezőberény, Orosháza stb.). Nagy gondot okoztak továbbá azok a machinációk, amelyek a jobbágyparasztok által emberöltőkön át háborítatlanul használt irtványokkal és maradványföldekkel voltak kapcsolatosak. Most ezeket a régi tulajdonosok — jóllehet jobbágyaik mindvégig lelkiismeretesen fizették az értük járó robotot és egyéb nemesi szolgáltatásokat — fondorlatos módon majorsági jellegűvé igyekeztek átminősíttetni. Ezt ugyanis nekik ítélte a törvény. Nem szüntette meg végül a visszaélések másik ősi forrását, az emberi egyenlőség elvét mélyen sértő regálét sem. A gyűlölt privilégium — Táncsics öcsödi tapasztalatai is igazolják — szívósan ellenállt minden reformtörekvésnek. Még 1870-re sem tűnt el, nem kis keserűséget okozva a parasztoknak. A törvény értelmezése körül nagy volt tehát a zavar. Sokféle felfogás, sok ellentétes vélemény forgott közszájon, márcsak azért is, mert „a szabadság általános híre" nagyon megelőzte a hivatalos indoklást és magyarázatot. Ahogy Szombathelyi Antal írta: „A megszülemlett valóságot a nép reményei feltartóztathatatlanul túlszárnyalták". így aztán még a legbecsületesebb birtokrendező bizottságoknak is nagy fáradságukba került, amíg a törvény előírásait a saját elképzeléseikhez makacsul ragaszkodó parasztokkal elfogadtatták. A bizottságok általában nem élvezték a nép feltétlen bizalmát. Személyi összetételük sem volt szerencsés — sok volt bennük a régi birtokos nemes. Tevékenységüket találóan jellemezte Für Lajos, amikor leszögezte: „Az igazságosztó mérleg nyelvét erősen részrehajló kezek szabályozták." Táncsics mindenkor szenvedélyes szeretettel harcolt a nép jogainak és alapvető érdekeinek az érvényesítéséért. Rendíthetetlenül bíztak is benne; megvesztegethetetlen elvbarátuknak tartották. Az is volt. Bizonyos, hogy a Békés megyei szegényekre is vonatkozott a Szegedi Hírlapnak az a helyzetjelentése, amely három héttel Világos előtt jelent meg a lapban: „Táncsicsot pedig a nép úgy szereti, hogy Kossuthunk után nincs kedvesebb embere". Ezt pedig nem érdemelhette ki mással, csak megingathatatlan plebejus osztályhűségével és politikai elveinek következetes radikalizmusával. Ezért helyezték a nemzet apjaként tisztelt, legendás hírű vezér: Kossuth Lajos mellé, akinek okkal ajánlotta ezekkel à szavakkal a Nép szava—Isten szava című művét 1848-ban Táncsics: „Némellyek szokják mondani: a népet magukhoz föl kell emelni, s így nemzet leszünk, de a nemesség örvénybe süllyedt le, oda nem emelkedni többé, hanem csak bukni lehet. Milly csalódás, hogy picziny a nagyot fogja emelni, ha megengednők is, hogy az nem mélységben, hanem valami magos és biztos révparton állna. A sok milliónyi népet nem lehet a maroknyi nemességbe olvasztani, hanem megfordítva". Ilyen politikai alapelveket képviselvén, nem csoda, ha a nép megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel tekintett Táncsicsra, aki a Munkások Újsága hasábjain jóval sikeresebben terjesztette eszméit és formálta a közgondolkodást, mint 292