Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Haviár Dániel, Veres József orsz. gy. képviselő és Geist Gyula nagybirtokos kapott helyet. Békés megye „emlékajándékát": egy fehér bőrbe kötött, aranyozott keretű, középen a vármegye címerével ellátott díszalbumot Dr. Fabry Sándor vármegyei főjegyző adta át az ünnepeltnek. Ezenkívül díszalbummal kedveskedett „Békés — Gyula" és Szarvas városa, a békéscsabai Polgári Kör és az ugyancsak békéscsabai Casino, Gyula városa pedig pergamenre írt díszes oklevéllel juttatta kifejezésre Jókai iránti tiszteletét és nagyrabecsülését. Az itthoniak általában jól szervezett, bállal összekötött irodalmi műsorral emlékeztek a nagy eseményre. Ezeken többnyire a helyi vezetők ismertették az író gazdag életmüvét, és méltatták azt a korszakos jelentőségű munkásságot, amelyet Jókai népünk kulturális felemelése érdekében fejtett ki. S ezzel mintha tökéletesen le is rótta volna a hivatalos Magyarország Jókaival szembeni kötelességét. Az alkonyt bearanyozó, valóban impozáns ünnepség után váratlanul és érthetetlenül egyre népszerűtlenebb lett. Beállt a napfogyatkozás. 1896-ban a sikertelen karcagi választással kibukott a képviselőházból. (A korabeli szokás szerint másik kerületben még csak fel sem léptette a Szabadelvű Párt.) Többé dekórumnak se kellett oda. Aztán három évvel később egy nagy port kavaró botrány tehetetlen, szenvedő hőse lett. A szeszélyesen változó közvélemény nem tudta sem elfogadni sem megbocsátani neki második házasságát. A gúnyolódok ezrei támadtak rá, és a millennium nacionalista gőzétől fűtve meg a századvég asszimilációtól irtózó fajmagyar hangadóitól felbőszítve, egyenesen az ezeréves történelmi Magyarország szellemének a durva megsértésével vádolták. Természetesen nem a nagy korkülönbség (54 év!) — az öreg ember nem vén ember tézisének a gyakorlati igazolása, hanem a második feleség: Nagy Bella zsidó származása okán, pedig ezzel életének közismert elvi-politikai kérdésére is kétségbevonhatatlan választ adott. Arra, amit Orosházán, de máshol is, ha mód adódott rá, buzgón és hittel fejtegetett, s amelyről számos cikke, köztük a „Hogyan lettem én filosemitává?" (Pesti Hírlap, 1884) is szólott. Kései házassága szomorú közügy lett. Szemben az elsővel, amely a Petőfivel történt kellemetlen szakítást nem számítva, kizárólag a Jókai családban keltett vihart, ez jócskán túlnőtt a familiáris kereteken. Pedig durva családi gesztusokban most sem volt hiány. Fesztyék például nemcsak a kegyeletsértés bűnét olvasták a fejére, hanem még az elmebaj bélyegét is rá akarták sütni, csakhogy megfosszák a nősülés jogától. Most felhördült ellene szinte az egész Magyarország. Szájára vette mindenki, és — ami a legszomorúbb —, alig talált pártfogó szívekre. Úgyszólván meghalt a nemzet számára. Mélységesen beigazolódott a Bach-korszakban készített sivár látlelet: „Kövület" lett, aki „még gondolkozik". Azaz, igazi lelki halott, akit — elveszítvén élete nélkülözhetetlen elemét, az éltető népszerűséget — puszta vegetálásra kárhoztatott a századforduló magyarsága. Túlélte önmagát. Arra predestinálta a sors, hogy majdnem saját példájával igazolja be a 80-as évek legelején írt 4 kötetes regényének (Akik kétszer halnak meg) szomorú igazát és aktualitását. írói munkásságának a lendülete ennek ellenére is töretlen maradt. Gyógyító orvosság volt számára az írás. Oltalom az elsivárosodás, a növekvő elszigetelődés ellen. A társadalmi közöny ellen. Sorra jelentek meg új regényei, ezeket azonban már korántsem várták és olvasták olyan lázas izgalommal, olyan 279