Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Különösen előmozdítá ezt a szándékát a magyar alföldi parasztok között támadt forrongás, a kiknek sehogy sem akart a fejükbe menni, hogy mire jó az az új regula, hogy ők ezentúl adót fizessenek és újoncot állítsanak? A jó világban, ha jött a török, ha jött a tatár, amit kaphatott, azt elharácsolta, akit megfogott, azt rabszíjra fűzte; — de a ki idejekorán elszaladhatott előle, az megmenté az irhát, s a mit a hátán elvihetett, abbul nem kaphatott a martalóc. — De ime, az új rend szerint épen akkor kell fizetni, a mikor nem hajtják fel tűzzel-vassal, s szolgálni is kell, a nélkül, hogy az embernek elébb láncot vernének a lábára, s korbáccsal ütnék a hátát. Ez nem igazság! Szegedinecz Péró maga szegedi kapitány volt. Onnan kiindulva, fellovalta a szomszédos békés-csongrádmegyei népes község lakóit, hogy ha ő lesz Magyarországon az úr, eltöröl minden portiót, dézsmát és robotot; s a kinek ez nem volt elég a lelkesedésre, azzal elhitette, hogy nem magának keresi ő a koronát, hanem annak a sokat visszaemlegetett Rákóczynak (sic!) a számára, aki még mindig nem szűnt meg a magyarok felszabadítója lenni; csak arra vár, hogy idebenn elébb egy tekintélyes sereg támadjon, mely visszatérését követeli. Rákóczy Ferenc pedig már akkor aludta örök álmát a rodostói sírboltban. De hát ezt a nép nem hiszi el. A délszláv népek ma is visszavárják a hős 'Deli Markot', a királyfit, a ki nem halt meg, csak mélyen alszik egy sziklabarlangban, hármas (vas, ezüst és arany) kapu alatt, három lakattal lezárva. Ha egyszer a menyasszony hívására zár és kapu mind felpattan, akkor majd előjön a Kraljevics ismét; híres paripáján ülve, a ki úgy beszél, mint egy ember, s egyik hegyoromrul a másikra szökken; akkor aztán meglesz a nagy szerb császárság. Ezt a hármas lakatot próbálgatják a muszka ezermesterek váltig nyitogatni: a vas lakatba beletörött a kulcsuk, most az ezüst és arany lakatot feszegetik. Menyasszony már van; Deli Markó fejedelemfi is van: csak még a ló hiányzik, mely egyik hegyről a másikra tud ugrani". Készséggel elismerjük: a történelmi hűség megszegése, illetve a valóság és a képzeletvilág ilyetén összevegyítése — legyen az írói vagy mondai eredetű — csakugyan lehetőséget nyújt a helyzetkomikumra építő, vaskosabb humort és megoldásokat kedvelő bohózat írására. Csak az a bökkenő: szabad-e és lehet-e egy ilyen kifejezetten tragédiához illő, végső kicsengésében példás emberi helytállásokat felmutató, brutálisan komor eseményt nevettető, groteszk vígjáték témájául és hátteréül felhasználni. Szabad-e deheroizálni? Szabad-e a tények meghamisításával, „mindenféle szépszerű furfanggal" egymásnak ugrasztani a szövetségeseket, hogy — megfeledkezve szent fogadalmukról, közös esküjükről és célkitűzésükről — egymást pusztítsák, és véres öldöklésük végén az a Péró, aki ott sem volt az erdőhegyi csatában, verje szét és kergesse világgá Vértesi Mihály (és nem János, ahogy az író ismertetőjében emlegeti) paraszttáborát? Helyzetkomikumban természetesen nem volt hiány. A rongyos álöltözetben, felismerhetetlen maskarakülsővel hazalopakodó alispántól és a sánta aradi várkapitány: Tököli Ránkótól kezdve, ki „olyan süket, mint a föld", Vértesiné és az alispán felesége közötti régi barátnői (!?) kapcsolatra támaszkodó asszonyi praktikán át az előkelő szépasszony szerelmére áhítozó marcona vezérekig és a hivatalos formákhoz még az ún. rendkívüli állapotok között is mereven ragaszkodó gyáva tisztségviselőig, vagy az aradi delnők mosolyt fakasztó sereg276