Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Az előadás alatt oly hőség támadt, részint a néptömeg miatt, részint az oly sok gyertya miatt, részint mivel július 10-e lévén, amúgy is meleg idő volt, hogy szinte el kellett onnan szaladni, ezért a komédiát kissé megrövidítettük." A darab így is általános tetszést aratott, úgyhogy július 19-én újra előadták, de már teljes szöveggel. Végül a násznép magával vitte a drága kosztümöket és a színészeket, akik a zenés vígjátékot Nagykárolyban is bemutatták. A nagy ceremóniával és nem mindennapi anyagi áldozattal színre hozott alkalmi előadás főúri passzió volt csupán, ámbár az újdonság ingere a kíváncsiskodók nagy tömegét csalogatta a „komédiázáshoz". Ezek túlnyomó többségét a darab német nyelve miatt is inkább a látvány, semmint a cselekmény: az író által akartán felbolygatott, majd helyreállított erkölcsi-társadalmi rend diadala izgatta. Jogosnak és törvényszerűnek tartották, hogy a darab végén győzelmet arat a suba-subával, guba-gubával — a „kiki a maga párjával" elv, ahogy Puck akarta a Szentivánéji álomban: Jancsi Pannit nyerje meg, Zsák a foltját lelje meg, Hím a nőstényt vigye haza, S ne legyen panasza. Hueber sikeres kísérlete (Haán Lajos egy másik, szintén Gyulán előadott művéről is értekezett a Békés megyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat 1875-ös — első — évkönyvében) jótékony hatást gyakorolt a gyulai Wenck/ze/m-kastélyban 1818—1845 között játszó műkedvelő csoport keletkezésére. A Wenckheim, Bolza, Esterházy, Almásy családok tagjaira alapozott lelkes társaság — ahogy ezt a Békés Megyei Könyvtárban őrzött, bőrkötésű Theater Protokoll feljegyzései mutatják, 21 alkalommal 44 művet (vagyis olykor rövid jeleneteket, egyfelvonásos darabokat is) adott elő. Közülük csak egy volt magyar nyelvű: Kisfaludy Károly Mátyás deákja. A Békés megyei öntevékeny főrangú „színészek" nem a Kelemen László — Kótsi Patkó János szellemében tevékenykedő, lassacskán gyarapodó vándortársulatok magyar nyelvet védelemző, nemzeti öntudatot fejlesztő törekvéseit erősítették tehát. Ebből a nézőpontból szemlélve, munkásságukat nem minősíthetjük haladó jellegűnek. Nem hozhatjuk párhuzamba még a XVIII. század végén divatossá lett és a cári udvarral meg a fővárossal versenyre kelő, gazdag földbirtokosok által fenntartott kuszkovói, osztankinói és nizsnij-novgrorodi stb. jobbágy színházakkal sem. Ezekben ugyanis „mindent a jobbágyok csináltak". Egy-két alkalomszülte kivételtől eltekintve tehát — márcsak a prózai szereplők, énekesek, táncosok idegen nyelvismeretének a hiánya következtében sem lehetett más, csak orosz nyelvű az előadás. Tulajdoníthat-e ezek után a késő nemzedék valamilyen érdemet annak Wenckheim~Theater-nek, amely nem rezdülvén együtt a nemzeti törekvésekkel és mozgalmakkal, nem törődött sem a fejlődésnek indult magyar drámairodalom felkarolásával, sem azokkal a fordításokkal, amelyek a világirodalom legkiválóbb színpadi műveit azért hozták közel a nézőkhöz és az olvasókhoz, hogy a reformkor magyarságának a gondolkodásmódját korszerűsítsék és mo24