Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

rajta minden, s úgy árasztotta maga körül a fényt, mint soha egyetlen szónok sem". Az elítélteket még a börtön és a száműzetés sem tudta megbélyegezni. Elvesztették pejoratív tartalmukat és hangulatukat azok is — a hazaszeretet és az emberi helytállás csalhatatlan mércéi és újabb próbakövei lettek. A korszak embere 48-hoz ragaszkodva, minden új írást, minden új lapot elutasított. Egyszerűen nem érdekelte; nem hitt bennük. Kételkedett mindenben, ami az államhatalom tudtával és hozzájárulásával jelent meg. A saját csigaházába vonult vissza, ahonnan csak adott alkalmakkor, mindenekelőtt nagy temetésekre jött elő. Ilyenkor aztán hatalmas tömegtüntetéssel felérő politikai demonstráció lett a búcsúztatás. Egy-egy neves költő, politikus vagy színész temetésén, vagy az értük tartott gyászmisén (Vörösmarty, Lendvay Márton, Széchenyi stb.) több tízezren vettek búcsút a nemzet halottaitól, és rótták le hazafiúi tiszteletüket és hálájukat. A korabeli tudósítások szerint a belvárosi templomban és környékén 80 ezren tisztelegtek és búcsúztak el a légy nagyobb magyartól, de a gyászolók száma még a Lendvay temetésén is meghaladta a 20 000-et, nagy riadalmat keltve a rendfenntartók között. A szigorú helyzetelemzés, a következetes sorsvizsgálat — amint ezt Kemény Zsigmond (Forradalom után) és Eötvös József (A XIX. század uralkodó eszméi) műveinek rideg fogadtatása igazolja, a nemzeti öntudat megsértését jelentette. Nem törhetünk pálcát emiatt a nemzedék felett. Nem volt kellő ideje még ahhoz, hogy szembenézzen a keserű valósággal, és számbavegye a Világoshoz vezető okokat. A diadalok igézetében élt, s görcsösen ragaszkodott szép illúzióihoz. A jelen fájdalmai ellen bennük találta meg a gyógyító orvosságot; belőlük merített erőt és szilárd erkölcsi alapot a drákói elnyomás elviseléséhez — a passzív rezisztenciához. Eszményítette hát a múltat, s így tartotta ébren és örökítette utódaira a hazaszeretetet, megbocsátva, sőt nemegyszer dicsőítve még az elkövetett hibákat és ballépéseket is (nemzetiségi kérdés). Nagy buzgalmában többször lépett túl az ésszerűség határain;-előfordult, hogy „olyan elavult életformát" kívánt hazafias indoklással megrögzíteni, „amely ellen éppen 48 mozgósította a nemzet java erőit". Jókai — gazdag életműve a tanú rá — öntudatosító erőforrásként tisztelte a forradalmat és a szabadságharcot. Tompához és Aranyhoz hasonlóan, már az 50-es években is elsőrendű kötelességének tartotta, hogy emlékét ne hagyja feledésbe menni. Hogy eszményített, hogy vétett a történeti hűség ellen, hogy „korrajza igen hasonlít a népmesék világához, mely a mindennapit a csodálatossal szokta egyesíteni, hogy nem sokat gondol a földirati és történeti adatokkal, s inkább képzeli a dolgokat, mint ismeri" (Gyulai Pál), azon ne csodálkozzunk. Neki, akivel „az egész ország együtt dolgozott", akinek a jóakarók százai tálcán vitték „azokat a hagyományokat, történeteket, amik a vidékhez" kötődtek, akit „történettudósok figyelmeztettek a históriai események közé beszövődő regényes epizódokra", csakugyan másodrendű dolog volt az aprólékos pontosság. Saját bevallása szerint pedig sok időt töltött a forrásművek felkutatásával és áttanulmányozásával (párját ritkító könyvtára volt), csakhogy minél jobban érzékelni tudja az adott korok lelkét, „szokásait, hangulatát, fogalmait, uralkodó eszméit, divatját, néha még a nyelvét is". Hosszú utazásokat tett történetei színhelyére, ahol emlékezete megtámasztására rajzokat készített a tájról, annak 248