Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

/ arra is, hogy a „reaktió" bántó nagyvonalúsággal általánosít: nem tesz különbséget „szabadságharcosok és forradalmárok" között. Más szóval, hogy „az orosz hadsereg által a Magyarország fölött úrrá lett osztrák rémuralom" (lásd a Jókai-jubileum és Nemzeti Díszkiadás története 142. lap) mindenkit bűnösnek minősít — könyörtelenül ítélkezik és büntet. No, persze, ez a tapasztalat még inkább nyugtalaníthatta volna azt a Jókait, aki a szabadságharc 50 éves jubileuma táján „szinte mentegetőzve írt arról, hogy neki a szabadságharcban semminő katonai szerep nem jutott" (Dr. Szabó László: Az igazi Jókai). 1848-as republikánus megnyilatkozásai — pl. „A köztársaság Istennek országa a földön" —, továbbá az a szánalmat és könyörületet nem ismerő, gunyorosan lekezelő hangnem, ahogyan az együgyű V. Ferdinándról és az utána trónra lépett fiatal Ferencz Józsefről szólott, vagy azok a gyilkos erejű vágások, melyekkel a királyi ház többi tagja ellen támadt, méltán idegesíthették. Vajon megbocsáthatott-e ilyen kitételeket az uralkodó hatalom (ti. ha valaki felhívja a figyelmét reá): Általános nyavalya az A Habsburgi családban, Hogy víz terem a fejekben, Hol másoknál agyvelő van. Bizony Isten: őfelsége Dicső császári fejébe Elfér egy kis halastó, mégha nyílt titok volt is Ferdinánd király gyarló szellemi képessége? Nem szólva az „ischli pásztoróráról", melyben a szerelmi légyott titkának kipattanásától félő, díszruhás Jellasics az ágy alá rejtőzik ijedtében, s még a főhercegnő: Ferenc József anyja sem ismer rá, amikor előmerészkedik onnan. így kénytelen nyugtatgatni végül a kegyelt „vitéz", a fővezér táborszernagy: „Én vagyok az, szívem, Sófi, Szeretőd, Jelasics Józsi. Sok időbe telt, míg Jókai visszanyerte biztonságérzetét. Ha másért nem, hát ezért is szüksége volt arra a Geleitscheinm, arra a „jó papiros"-ra: a komáromi menlevélre, amit felesége karácsony szombatján adott át neki. Nem volt még ekkor nagy író, csak kivételes adottságú, szép reményekre jogosító ifjú tehetség. Naggyá és elismertté az életre szóló élményt adó „népátalakító fordulat": a forradalom és a szabadságharc, meg az önkényuralom tette. Az a két évtized, amelyben a „mesés harcokat és mámorító diadalokat" a kétségbeesés és az elnyomatás lélektelen epochája váltotta fel. Az a két évtized, amelyben az élet forgószínpadán végletes szerepcserékkel bár, nagyjából ugyanazok maradtak a fő- és mellékszereplők, csak az „óriási katasztrófa aktív részeseként" büntetve, és a politikai élet fórumairól egy időre kiszorulva, előbb a „hősökből földönfutók, a rémület jegyeseiből a nevetség karikatúrái, a népvezérekből rabok, a gazdag urakból koldusok" lettek. A korszak vége felé aztán sokaknak igazságot 246