Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

csapat is elvonult már 9-én délben Szalontárói, az sem igen képzelhető el, hogy a Zerindről aznap oda érkező két Béke-párti követ (ti. Jókai és Nyáry) huzamosabban beszélgetett a hadihelyzetről velük, vagy esetleg Görgey fivérével: Istvánnal. Az pedig egyenesen kizárt, hogy vele kívánkoztak értekezni. A Béke párt ugyanis az orosz sereg vezérkarával titkos kapcsolatban álló Görgey Artúrba helyezte reményét, aki már a trónfosztás előtt nyíltan hangoztatta, sőt ünnepélyesen „proklamálta" is, hogy csak „a 48-as törvények védelméért harcol, de nem az uralkodó ellen". Jellemző, hogy még ezután sem fordították Gyula felé a szekerük rúdját. Feltehetően abban bíztak, hogy a Dembinszky és a Bem vezette seregek egyesülni fognak a fősereggel, és végül döntő győzelmet aratnak. A legrövidebb úton mentek vissza Aradra, ahol 13-án hajnalban értesültek a végzetes tragédiáról: Kossuth átadta a hatalmat Görgeynek, s Dembinszky — nem várva be a fősereget — csatát vesztett Temesvárnál. További ütközetre gondolni sem lehet többé. „Az óriás elesett, meghalt, porrá lett", s a lelkes hazafiak egy csapásra „múltra emlékező, jelent érző, jövőt látó tehetetlen porszemek lettek". (Egy bujdosó naplója), Egyetlen kérdés foglalkoztatta őket: vajon érdemes-e és ha érdemes, hogyan lehet túlélni a „kárhozatot". Az irtóztató események hatása alatt Jókai is, mint annyian mások, végezni akart magával. „Tedd, de ne mondd!" — intette szigorú tekintettel a pisztolyait elajándékozó öreg miniszter: Csányi László, ki nem csak érezte, világosan tudta is, „feje megválik a testétől". Hogy mégsem lett öngyilkos, az az aradi vértanúnak, a nemzeti érzelmeiben tántoríthatatan Kiss Ernő altábornagynak köszönhető, ki utána ment, s addig beszélt neki, míg kibeszélte fejéből a sötét gondolatot. „Ő volt az, aki rábeszélt, hogy kedvem legyen újra kezdeni azt a megsiratott drámát, minek élet a neve". Neki köszönhette azt az emberi felelősségre intő okos szót, mi sorsán határozott: „Önnek neje is van!" Menekülését Kossuth rokona és volt titkára, Rákóczy János „mozdítá elő, a ki kocsit, lovat vett, felöltözött kocsisnak", s „fürhérces bricskakocsijából" — személyszállításra alkalmas, fedetlen, felhérces kocsijából — rászólt: „Gyere, ülj fel, Jókai! . .. Elviszlek a feleségedhez — Gyulára". A tragédia hozta őket össze. Addig elkeseredett politikai ellenfelek voltak; „de volt is már politika! A pártoskodást, mint egy rossz álmot, elhessenté egy dermesztő fuvalom: Világos felől jövő". A „politikai antagonisták" kiengesztelten fogtak kezet. A lobogóujjú „kocsis" pedig közévágott a két lónak, és vakmerő bátorsággal hajtva keresztül az orosz táboron, elvitte Gyulára. Az 1861-ben megjelent Életem legszomorúbb napjai nem sokat árul el Jókai gyulai tartózkodásáról. Épp hogy csak említi. Hamar túllép rajta; inkább a „borsodi rengetegben" félénken meglapuló apró falucskáról: a térképen sem jelzett Tardonárol és kedves vendéglátóiról beszél. Kohn Dávid érdeme, hogy többet tudunk róla. A Békés című megyei újság jónevű szerkesztője ugyanis 1898. március 3-án délelőtt azzal a céllal állított be Jókai Bajza utcai lakásába, hogy felkérje, tegye ő maga ünnepélyessé lapja március 15-ei (vasárnapi) jubileumi számát: írjon cikket gyulai élményeiről. Leheljen eleven életet abba a mindössze 2 sornyi naplórészletbe, ami az Emlékeim című kötetben található. 240