Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

„nemleges eredménnyel" tértek vissza a városba a hivatalból kivezényelt őrjáratok. Hogyan lehetett ez? Úgy, hogy „kastély és kunyhó egyaránt nyitva állt" a bujdosó előtt, „tartozott légyen tulajdonosa bármely párthoz... Akkoriban nem volt szokás kérdezni: kicsoda, honnan jő, meddig marad, s hová megy ... A családok a meghatottságig gyöngédek, részvevők s vendégszeretők voltak, gazdag, szegény egyaránt. És ki nem fáradtak, bele nem untak oly hosszú időn át. A gazdag bőkezűen vendégelt, a szegény megosztotta utolsó falatját" — idézte hálás szívvel a múltat, talán kicsit meg is szépítve, 35 évvel később Degré. Jókainak, ámbár bizonyára sokan ismerték a nevét, alig volt személyes ismerőse Békés megyében. A megyeszékhelyen, ahol felesége, a Nemzeti Színház kiváló művésznője: Laborfalvi Róza az operaénekesnő Schódelnéval Erkel Rezső gondoskodó vendégszeretetét élvezte, érthetően nem lehetett túl nagy biztonságban. Sok volt benne a megbízhatatlan, idegen elem. Valóban: a nagyobb települések (mezővárosok) s még inkább a katonai-közigazgatási központok nyújtották a leggyengébb oltalmat ekkor. Margitay Gábor Aradi vésznapok című emlékiratából például ezeket olvassuk Gyuláról: „ ... éltem a gyanúperrel, s nem mentem mindjárt szállásomra, hanem a főutcán lakó Bodoki Károly megyei mérnök, egykori tanulótársam és jó ismerősömhöz tértem be, ki midőn még az utcán a muszka tisztek elfogtak, hívott vala magához és várt; innen láttam a csakugyan értem küldött brachiumot (karhatalmat), mely szállásomon keresett, de nem talált. Én Gyulán Gergely Ferenc, igen becsületes derék magyar ember és jó polgárnál szállásoltattam be, kinek rajtunk siránkozó jóságos szívű neje ... s kedves, szép és okos leánya a legszívesebb fogadtatásban, ellátásban és ápolásban részesítettek augusztus 18—19-én. Ott vitetett el a kapu előtt az áruló vezér (értsd: Görgey) által fegyvert vesztett tábor egy megtört része — már osztrák fedezet alatt — Arad felé kísértetve. Láttátok volna csak, amit én láttam; a feláldozó faj szeretetnek azon kitörő jeleneteit, az elleneinkre s Görgeyre szórt átkok és szitkok közötti jajveszékelést, sírást és jajgatást, mellyel Gyula város derék magyar asszonyai e kiéhezett, elcsigázott szegény fiúkat nézték, kiállva az utcákra, s kísérték egész ki, a legbrutálisabb bánás, puska tusával lökdösés, űzés, kergetés dacára is, miket a német kísérettől szenvedtek; miként rohantak közibük, a legszívtelenebb gorombaságokkal mit sem törődve, élelmiszerékkel, ruhaneműekkel, pénzzel stb. dugva tele tarisznyájukat az elárvult szegény honvédeknek! Igazán magasztos ecsetre méltó, nagyszerű jelenet volt ez! És ez így ismétlődött minden átkísért seregnél!" (Küzdelem, bukás, megtorlás I. k. 307. 1.) A márciusi forradalomban kiemelkedő szerepet vitt Jókai, aki 1848-ban Sárosiboz hasonlóan epés hangvételű írásokkal tette nevetségessé a Habsburgház tagjait, az ördögi megtorlás kellős közepén nem tudhatta, milyen sors vár reá. Békepárti cikkei ugyan sokat enyhítettek „nagy bűnén", de ha arra gondolunk, hogy a királyi család esze: Zsófia főhercegnő még a kiegyezés után is súlyos börtönnel sújtatta volna azokat, kik az Arany Trombitáról beszélni mertek, úgy az ő Jellasicshoz fűződő gyöngéd érzelmeit élénk színekkel, kegyetlen szarkazmussal pertraktáló Jókai helyzete sem lehetett túl rózsás. 238