Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

mely üresen maradt, mi töltsük be". Máshol így magyarázta a lehetőségeket: „Előre látható, hogy az Osztrák birodalom mindég inkább s végre egészen Magyar birodalommá alakul át... az összbirodalomnak hatalma eddig nemzetünk függetlenségét fenyegete, s ezért fő érdekünk volt, hogy ez felette erőssé ne váljék, s főképp, hogy a lehetőségig elkülönözve, a beolvadás ellen biztosítsuk magunkat; érdekünk most éppen az ellenkező, az az, hogy a birodalom külsőleg mentül erősebb legyen, s belsejében úgy szerveztessék, hogy annak ninden részeire gyakorolhassuk befolyásunkat"". Nem lehet célunk, hogy ebben a dolgozatban azt vizsgáljuk, milyen erők játszottak közre, hogy a kiegyezés messze került ezektől az irányelvektől, de a 48-as eszmék következetes érvényesítésétől is. Tény, hogy a 67-es minisztériumban Eötvös újra elfoglalta régi kultuszminiszteri székét, s újra beletemetkezett a távlatokban gondolkodó, koncepciózus munkába. Hasznos építője lett újra az emberibb és kulturáltabb társadalomnak, olyan „democratiának, mely nem lármáz, de dolgozik, nem másokat levonni, de emelkedni akar". Nem tagadta meg liberális 48-as külpolitikai elvét 67-ben sem. Programjának középpontjában a kultúra demokratizálása állt. A szabadság és a társadalmi béke biztosítékát látta benne. Olyan piramishoz hasonlította a nemzeti kultúrát, amely széles és mélyre alapozott népműveltségre épül, s amelynek fő eszközlői az általános tankötelezettség és az ingyenes népoktatás. Felkapott, híres elmélete: „Magyarország jövője cultura kérdés" (ennek később sajnálatos nacionalista kicsengése lett) is ezt erősítette. Igazolásul ezeket fűzte hozzá: „Nem tarthatjuk meg állásunkat a múlt hadidicsősége s a jelen vitézsége által. Vannak, akik a nevelésben a közbéke veszélyét látják". Ez tévedés. Olyan birodalomban, ahol végletes különbség van a polgárok „vagyonbeli viszonyaikra nézve", és a szegényebbek a gazdagok csaknem korlátlan uralma alatt szenvednek, s ez „a rend felbontására izgatja mindazokat, kik a vagyon nagy különbségének következései alatt" vegetálnak, nincs jobb biztonsági szelep, mint az iskola — a nevelés és a kulturális szint emelése. Ennélfogva a műveltség nem lehet osztályprivilégium, mindenkit részeltetni kell a kultúra áldásaiban. Magától értetődően a nemzetiségeket is! A kulturális elmaradottságból eredő bajokon — nem vitatható — „könnyebb segíteni, mint birtokviszonyaink ferdeségein" — állapította meg nem kis osztályféltő érzéssel. Ezért nem szabad mellékes feladatnak tekinteni az iskolázás ügyét. Az „organicus világban a fejlődésre tér és világosság kívántatik — az állam fejlődése is csak ott lehet, hol annak két feltétele nem hiányzik: a szabadság és ^felvilágosodás. A szabadságot megadta a törvény ..., arra kell törekednünk, hogy államunk fejlődésének másik tényezője hasonló mértékben meglegyen". Nem szenved kétséget, haladéktalanul segíteni kell a bajon, mert „valamint tagadhatatlan az, hogy ámbár a középkor privilégiumai megszűntek, s a jogegyenlőség elve elfogadtatott, a társadalom különböző osztályai jelenleg távolabb állnak egymástól, mint csak egy század előtt is — úgy bizonyos, hogy ennek s azon ellenségeskedésnek, mellyel a különböző osztályok egymást tekintek, fő oka nem szociális, sőt nem is vagyonbeli, hanem cultural különbségekben fekszik". Ezzel az alapjaiban hibás, megtévesztő nézettel kap elméletében központi 232