Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

sem tudott gyorssegélyt: azonnal hasznosítható tőkét kieszközölni. A befolyt könyöradományok és a nyár elejéig vásárolt gabonakészlet csak „a teljesen munkaképtelen szegényeken" tudott valamicskét segíteni. Csak amikor a valóságos helyzetet drámai erővel ecsetelő főispáni helytartó jelentéséből kitűnt, milyen pattanásig feszült a helyzet, gyorsult fel az intézkedések üteme. Kiss János ugyanis az alábbi figyelmeztetéssel sürgette a „csakis pénzes erővel teljesítendő közmunkáknak (vízszabályozási, út- és vasútépítő) rögtöni foganatba vételét: „ ... ha ezen az éhség miatt elkeseredett néposztály a segélyrei várakozást megunja, nem kérelem útján fogja egynapról a más napra az életet megszervezni, hanem szétszaggatva az engedetlenség kötelékeit, az élet és vagyonbiztonságot veszélyeztető ki törésekben fogja nyilvánítani elkeseredettségét; az ilyen rakonczátlan néptömeg megfékezésére sem a közhatóságok, sem az itteni, alig egynehány főből álló csendőrség és közbiztonsági személyzet elegendő nem lenne". (Dénes György tanulmánya az Orosháza története és néprajza című monográfia I. kötetében.) A nagy éhség és munkanélküliség méreteire mi sem jellemzőbb, mint hogy „a hivatalos adatok szerint 50 000 Békés megyei földmunkás és napszámos és családja került az éhhalál közvetlen fenyegetése elé." A legfontosabb munkaalkalmakat — Szabó Ferenc írja Az Alföld-fiumei vasút Békés megyei szakaszának építéstörténete-rő\ készített tanulmányában —, vagyis „a szűk kenyérkereseti lehetőséget jelentő nyári aratást és lóval nyomtatást elvitte az aszály. Június végén Békéscsabán 3300, Orosházán 1174, Endrődön 3596, Gyomán 3994, Gádoroson 1139 személy volt teljesen munka nélkül". A szörnyű elemi kárra Eötvös a határozati pártnak Jókai szerkesztette közlönyében: А Ноп-Ъап hívta fel a nemzet figyelmét. A június 24—27 között adott elemzés újabban a Magyar Helikon-ná\ az Eötvös-sorozat Reform és hazafiság című kiadványa III. kötetében (1978) is megjelent Az alföldi ínségről címmel. Józan számvetésre, együttgondolkodásra kéri benne a lap olvasóit, minthogy a csüggedés megelőzése és leküzdése, továbbá a létező bajok orvoslása mindenekelőtt fokozott megértést és bölcs tanácsokat követel, nem csak egyszeri lelkiismeret-nyugtató adományokat. Itt többről van szó. Az egész Alföldnek és a „határán túl kb. 1300 D-mérföldre terjedő területnek a termése" ment veszendőbe; a „legelők mindenütt kopárak, a takarmány mindenütt hiányzik", az állatállomány feltartóztathatatlanul pusztul, pedig „nincs talán vidék Európában — állítja Eötvös —, mely oly kizárólag földmívelő, mint a mi Alföldünk". Itt valahogy mindenki a földhöz tapad, hiszen a környéknek gyáripara nincs, az iparosok száma csekély, azok is túlnyomórészt bérelt földből élnek. Ennek folytán általános a szegénység, az itt élők a legjobb akarattal sem tudnak egymáson segíteni. A nagybirtokosok, akiknek vermeiben, magtáraiban esetleg akad még némi termény, annyival mégsem rendelkeznek, hogy az Alföld parasztságát megmentsék és átsegítsék a szomorú időszakon. A birtoktestek tele vannak adóssággal (pl. a Treforté is eladásra került hamarosan E. L.). Nincs pénzintézet, mely elviselhető, emberséges kamatra kölcsönt folyósítana. „40 —60 %-os kamatot" követelnek a bajba jutottaktól a könyörtelen uzsorások. Meg kell találni hát a segítés reális módját, mert „nem a föld az igazi érték, hanem a munkaszerető alföldi nép". Olyan oszágban pedig, amelynek gyáripara 226