Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
A helybeli szolgabírói hivatal hamar tudomást szerzett a nem mindennapi kezdeményezésről. Meg is indította nyomban a szigorú ellenőrzést mind Breznyik János, kit „a kormány politikai tekintetből rendes tanárságától megfosztott", mind a magániskola létesítésére összeállt és fenntartására szövetkezett szülők ellen. Végül a hatóság állandó zaklatásától tartva, maguk a nyugalomra vágyó szülők ajánlották fel iskolájukat az egyháznak, reá ruházván egyszersmind annak tulajdonjogát is. (Lásd Horváth /áwosnak, a nagyszerű szervezői adottságokkal rendelkező későbbi igazgatónak iskolatörténetét.) Az ízig-vérig pedagógus Breznyik méltó volt a csabaiak bizalmára. Olyan magas erkölcsi tekintélyre emelte az iskolát — a mai Rózsa Ferenc Gimnázium elődjét —, hogy nem oszlott fel még 1858-ban sem (ekkor távozott Csabáról Breznyik), sőt később sem fenyegette fennmaradását veszély. A politikailag megbélyegzett Szeberényi nem tanított benne. Megmaradt a „gymnasiális előkészületi osztállyá" formált reáliskola tanárának, amely — a kor és az algimnázium követelményeinek megfelelően — felvette tantárgyai közé a német nyelvet. Nem tartott órákat az ugyancsak ekkor szervezett másik csabai „tudományos iskolá"ban: & felső leánynöveldében sem, amelyet a neves Fabry Sámuel igazgatott. (Csak egy-két közleményét publikálta a Néptanítók Könyvében). Magánvállalkozás volt ez is; a „mívelt osztály" tehetősebb családjai létesítették leánygyermekeik számára. Évente átlagosan 40 növendék szerzett szakszerű elméleti és gyakorlati ismereteket benne vizonylag magas: 40 forintos tandíj ellenében. Jogosan állapította meg vele kapcsolatban Mokry Sámuel: „A szegények nem vették hasznát". Az egyháznak is kevés köze volt hozzá. „A felügyeletnek csak a címét viselte", ezért „semmi terhet nem vállalhatott át". A pedagógiai színvonal emelésének reálisabb lehetősége és módja fogalmazódott meg azokban a cikkekben, amelyek az iskolai oktató-nevelő munka javítása érdekében önálló kántori állások felállítását sürgették legalább a nagyobb, több tanerős egyházközségektől. (Csaba, Szarvas, Orosháza, Komlós, Nagylak stb.) Nem volt ez új gondolat. Az iskolaügy igazi barátai már régóta le szerették volna választani a tanítóságról a kántorságot, az anyagi nehézségek azonban mindig közbeszóltak, s maradt minden a régiben. A Néptanítók Könyve felkarolta és magáévá tette az eszmét, s követelésszintre emelte a vágyat. Munkatársai az ország bármely vidékén éltek és tevékenykedtek is, egyértelműen tiltakoztak a kántori szolgálat ellen. Úgy látszik, a közhangulatot tolmácsolták — senki sem állt a kétfunkciós státus pártjára, pedig a lap minden beérkezett cikknek helyet adott. Azoknak is, amelyek szöges ellentétben álltak a szerkesztő véleményével. Nem elvtelenségből, hanem a közvélemény fórumának a megteremtése céljából. Úgy, ahogy azt a programadó cikkben megígérte. Az egységes szemlélet kialakításának a gondja ennek folytán a vitázó cikkekre és a sűrű szerkesztői megjegyzésekre hárult. Hamarosan a napnál is világosabb lett mindenki előtt: a dolgozatok pedagógiai értékének és helyes irányvonalának nem igazi fokmérője a publikálás. A szerzők nem érezhetik maguk mögött a szerkesztő erkölcsi támogatását — ki vannak téve annak, hogy szenvedélyesen vitázó, gunyoros-nyers lapalji jegyzeteivel vagy élesen fogalmazott antikritikáival esetleg még megsemmisítő csapást is mér reájuk és írásaikra. A közvetlen ismerősökkel és munkatársakkal szemben sem ismert könyörületet. Hecskó Pál 193
