Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

társával, a folyóirat egyik legaktívabb szerzőjével: Reicher (Raicher, Rákosi) Jánossal, s úgy foglalt állást az éveken át tartó polémiában, hogy akkor nem lehet baj, „ha a tanító nem felhevültségében, nem izzó haragjában, de hidegvérrel és nyugodt kedéllyel (!) kérdi az észtől: van-e helye a vesszőnek? És ha az ész igennel felel, akkor használja a vesszőt úgy, hogy a felelősséget — értsd: felelősségre vonást — mindenkor pirulás nélkül kiállhassa. Azért legjobb elvül kitűzni 3—4 vesszőütést, és soha többet közönségesen; 3—6 ütést rendkívüli esetekben és oly bűntényeknél, milyenek csak igen gyéren merülnek fel." {Néptanítók Könyve, 1856. 6. f.) A gondolat tömör, tézisszerű megfogalmazása így szólt: „Büntessen a nevelő szelíden, érzelgés nélkül, — szigorúan kegyetlenkedés nélkül, — komolyan, érzéketlenség nélkül" — egyszóval „atyailag". Természetesen nem volt eredeti ez a gondolat sem — Rousseau-ra és Locke-га. utal. Valószínűleg tőlük vette át a magyar szerző az „atyailag" fogalommagyarázatát is, amin szerinte azt kell érteni, hogy tudja a nevelő felmérni haragját, legyen a fenyítésben következetes, óvakodjék az igazságtalanságtól és elhamarkodástól, s vegye tekintetbe a „bünhönc" — a bűnt elkövető gyermek egyéniségét. (Néptanítók Könyve, 1855. 4. sz.) Csak az a kétséges, tud-e mindig olyannyira uralkodni magán, hogy hidegvérrel és nyugodt kedéllyel kérdje meg az észtől: szabad-e a pálcát használnia, hármat üssön-e vagy hatot, s milyen erővel kell suhogtatnia igazságosztó /egy vesszejét. Érzi-e, hogy a büntetés legdurvább nemei — minők „a bottal vagy kézzel agyba-főbe verés", a körte: „az ujjak bütykeinek ferulával, száraz ággal, reketytyével, vesszővel ütése, amely éles fájdalmat okoz, és tompítja a tapintás érzékét" s a pogácsa: „a tenyérnek bottal vagy ferulával történő ütése" mennyire veszélyeztetik a gyermek testi-lelki egészségét? Szeberényi pedagógiai közlönyének négy évfolyamából korszerű kultúrprogram képe bontakozik ki. Középpontjában a tanító és a népiskola áll. Eszménye a művelt pedagógus, akinek becsületes buzgalmától függ a falvak — városok, végső soron az egész társadalom szellemi gyarapodása, erkölcsi elveinek és normáinak tökéletesedése. Alig van olyan száma, amelyik ne foglalkozna valamilyen formában a kor kívánalmait jól meghalló és azokat valóra váltani képes, kiváló erkölcsi tulajdonságokkal rendelkező értelmes tanító kinevelésének módjával. Minden munkatársa egyetértett abban, hogy az iskolát méltó társadalmi rangra elsősorban a tudományában képzett, okos nevelő emelheti fel, ennélfogva a közoktatás alapintézményei sem épülhetnek „munkakerülő mesteremberek, kóborló diákok, kiszolgált katonák, elaggott pásztorok" értéktelen és felelőtlen munkájára. „Különös..., hogy nem csak a tudományos pályák bármelyikére, de még a mesterségekre is szükségesnek tartjuk a készületet; mert sem a csizmadia, sem a szabó, sem a kovács vagy bármi mesterember nem lehet mesterré, ha csak tanuló és segéd éveit kitöltvén, nem remekelt: csupán a tanítói pálya tartatik olyannak, melyre semmi meghatározott előkészületet nem követelünk. Mintha bizony a mesterségek legnemesbike oly könnyű volna, hogy annak boldog-boldogtalan, ha csak írni, olvasni tanult és legfölebb még hosszú kabátot visel, képes volna megfelelni. Igaz, hogy vannak — fájdalom — még elöljárók is, vagy legalább, kik azoknak tekintetni kívánnak — vannak, kik azt hiszik, miszerint az iskola még korunkban is beéri a tudatlan tanítókkal, kik a növelés-