Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)
A Néptanítók Könyvének több olyan merész, szinte mellbevágó megállapítása volt, amely sajátosan egyéni szint kölcsönzött neki. Egy helyen például a tanító kötelességéről elmélkedve, az alábbi felvilágosult racionalista nézetre bukkanunk: „Az erkölcsi- és szépészeti szemlélet művelése és gyakoroltatása sem maradhat ki köréből, legalább amennyire a népiskolák tanítványa koránál fogva erre is képes. Mi pedig különösen a vallást illeti, nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, miszerint vallásos embereket úgy növelünk, ha akar a hittanból, akar az erkölcsi szabályokból nagy tömeget tanultatunk meg velők emésztetlenül". Majd mintha a szerkesztő-író önmaga is megriadna egy kissé a gondolat merészségétől, ekként enyhített szavainak súlyán: „ ... valódi világosságot csak úgy és akkor fog csöpögtetni a tanító növendékei kebelébe, ha maga is át lesz hatva annak szellemétől... és minden alkalmat felhasznál — alkalmat pedig erre minden legcsekélyebb tárgy nyújt — vallásos érzelem és erkölcsi élet ébresztésére. Mert vallásosság és erkölcsiség nem annyira az értelem és a tudás, mint inkább a kedély dolga". Szeberényi, a pap-tanár szájából kissé váratlanul és hihetetlenül hangzik ez a vallást a „kedély" egyenes függvénnyé tevő, sarkigazság erejével megfogalmazott tétel. Még inkább az a másik, amely szerint szükségtelen „hetenként tömérdek külön órát fordítani a vallás tanítására". Egybevág ez a fiziokrata Markovitz és Tessedik felnőtteknek szóló, mértéktartásra intő figyelmeztetésével, akik a személyi és nemzeti vagyon forrását jelentő mezőgazdasági munka védelmében emeltek szót az ellen, hogy az emberek a termelés rovására naponta többször is ájtatos imádkozással töltsék idejüket. Mintha védekezni akart volna Szeberényi velük a vallásos nevelés eredménytelensége láttán a tanítókra szórt keserű vádak ellen. Különösen ha melléjük társítjuk a csabai egyházközség vezetőinek évről évre megismételt kirohanását és szigorító rendelkezéseit, amelyekkel a tanulók vallástanulással szembeni közömbösségére, templomba járással kapcsolatos kötelességeinek hanyag elmulasztására és istentiszteletek alatti kihívó rendetlenkedéseire reagáltak. Az irányító főhatóság buzgó képviselői a laza fegyelmet, illetve a negatív morális jelenségeket kiváltó okokat a szabadságharc liberális eszméiből eredeztették, s az elllenük való védekezés módját sajátságos módon nem elsősorban a „kedély" — az érzelmi nevelés minőségi javításában látták, hanem bizonyos mérvű látszatfegyelemben — azaz a templomba járás megszigorításában és mindenki számára kötelezővé tételében, az ellenőrzés fokozásában és a vétkesek kemény megbüntetésében — ahogy ez Vilim János feljegyzéseiből, dokumentumgyűjteményéből lépten-nyomon kitűnik. Szeberényi jól tudta, hogy a megtorló intézkedések nem vezetnek célra. Máshol, mélyebben a hiba. Tessedik gyermekkori riasztó élményei kelnek életre, amikor a népiskolai élet sivárságáról — mint a baj fő okozójáról beszél. „Szűk térbe szorítva ül 60—100 gyermek (hát ahol még 200-nál is több ül) naponként 5—6 óráig, a tanító fegyvesszeje által rendben tartva — írja programadó cikkében —, és szóhalmazzal, ízetlen emleművel, a nem értett káté, bibliai mondatok könyv nélküli tanulásával, egyszereggyel gyötörtetnek, melynek csak említésénél is ásítanak és reszketnek. Nem öli-e el ez iskolai egyoldalúság a szellemet?
