Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Olyan vad szenvedéllyel küzdött, mint akit csakugyan bánt — idézem — „hogy még nem másztam az ugorkafa tetejére, hol némelly iskolatársaim trónolnak". Ő szedte elő a lomtárból a Hírnök régi receptjét, és olvasta rá a pártoskodás vádját Petőfiékre, azt hirdetve, hogy a „Pesti Divatlap szájhős urai szép szín alatt a legnagyobb igaztalanságokat szeretnék elkövetni", mivelhogy „az irodalom országában kárhozatos, kizárólagos aristocratia után vágynak". (Ezt vajon hogy értette!?) Ezért aztán csak azokat fogadják be „sanctuáriumaikba", akik az ő hiúságuknak hízelegni tudnak". Lapjukban is csak olyan verseket közölnek, mely őket dicséri, vagy melyek — idézzünk pontosan — „pöffeszkedő hiúságtoknak megfelel". Mint mondottuk, nem új ez a vád. Ezzel támadt neki a Hírnök jó pár évvel korábban Vörösmartyék „ultraliberális pártjának", azzal vádolva őket, hogy kegyenceiknek, csatlósaiknak „kényszer alatt" akkor is az ő elveiket kell vallaniuk, „mégha lelkük megtörik is az ellenmeggyőződés súlya alatt", pedig azok csak az ingatag jellemű költőcskéktől és a szilárd elvi alappal nem rendelkező féltehetségektől óvták magukat. De tegyük fel, hogy nem tévedett Szeberényi, és a szentélybe, a „sanctuárium"-ba csak a hízelkedőknek volt belépési engedélyük. Nem tagadjuk, szerették, sőt áhítoztak ők is a sikert és a népszerűséget. Örültek a dicsérő, dicsőítő verseknek. De akkor mivel magyarázza azt, hogy ő is odavágyott? És hogy az ő Petőfivel — ne mondjunk többet — rokonszenvező, 64 soros! versét visszautasították! Talán nem volt eléggé hajbókoló, s ezért nem felelt meg a két szerkesztő „pöffeszkedő hiúságának"? Azt ugyanis nem mondhatja, hogy vele akarta leleplezni „az álnok", a „szavakkal hősködő" segédszerkesztő („eredetileg Petrovics") „veleszületett finomságát" — az „aljasságot" és a „fölülmúlhatatlan gorombaságot". Önmagával került ellentmondásba akkor is, amikor azzal mentegette magát, hogy azért nem írta bírálata alá a nevét, mert tudta: „Petőfi a legjózanabb criticat sem tűrheti el, de ha csak egy-két hibája említtetik is, ő azonnal a legnagyobb durvasággal kél ki, és mérget szór vétkes és ártatlan ellen, úgy, hogyha ez nem akar jogaiból engedni, nincs vége-hossza a sok harcnak és háborúnak". Kénytelenek vagyunk ez ellen is vétót emelni. Nem azt állítjuk, hogy Petőfii nem idegesítette az értelmetlen, elmarasztaló kritika, vagy hogy heves vére nem lázadt fel a sértegetésekre. Nem! Csak azt nem értjük, honnan tudta ezt előre Szeberényi, hiszen régebbi levélváltásukból ilyesmire nem következtethetni, sőt a Leleplezések egyik mondatában azzal dicsekedett, hogy egyik „silány versét", az Első versem-et éppen az ő tanácsára nem küldte el egyetlen szerkesztőségnek sem. Az sem világos továbbá, hogy ha valóban segíteni és nem lejáratni akarta barátját, miért nem közölte magánlevélben vele kritikai véleményét. Vagy ha már nyilvánosságot akart, miért nem mérsékelte gúnyos-epés hangját; — az igazságot gúnyolódás nélkül is tudtára adhatta volna. Az ugyanis kétségbevonhatatlan tény, hogy baráti levélben nem figyelmeztette a költőt verseinek esztétikai gyöngeségére. Erre későbbi visszaemlékezéséből sem tudunk következtetni. Azt is megkérdezhetnénk, ha valóban veszekedő embernek ismerte Petőfit, hogyan írhatott össze neki annyi gorombaságot. Elgondolkodtató az is, ha ő valóban széplélek volt, miért nem vetett véget „baráti" viszonyuknak akkor, 1843-ban, amikor erre Petőfi módot és lehetősé-