Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

dokumentációjaként fogta fel ezt a nem remélt, váratlan aktust, s túlbecsülve jelentőségét, lekezelte, elhanyagolta iskolai munkáját. Nem tudott élni azzal a szabadsággal, amelyet a rhétori osztály tanulójaként élvezhetett. A Szeberényihez fűződő barátság tagadhatatlanul mélyen hatott reá. Az adott helyzetben valójában több is volt az szokványos ifjúkori diákkapcsolatnál. Olyan lehetőséget teremtett számára, amellyel okosan élve, megismerhette az irodalom nagyjainak munkáit, elsajátíthatta a poétika, a költészettan alapelemeit, tágíthatta ismeretkörét, s közben első verseiről is irányító bírálatot kaphatott. Ugyanakkor a hasonló érdeklődésű, nagy becsvágyú Szeberényi is jól járt vele. Hamar felfedezte benne a lelkes, segítőkész társat, akinek aktivitására bátran számíthatott az önképző magyar társaság munkájában. Készséggel méltányolta és erősítette hát versírói ambícióját (az elsőséget nem féltette tőle), s szívesen vállalta a szellemi apa irányító szerepét. Talán még tetszett is neki. Nem kellett hozzá különleges éles szem, hogy észrevegye fiatalabb társa nem mindennapi adottságait. Ahogy Szeberényi A hütelenhez című Petőfi-verssel kapcsolatos, nagyon elismerő önképzőköri bírálatára 1861-ben visszaemlékezett (dicsérő megjegyzéseit Domanovszky Endre akkor túlzónak minősítette), ez nem volt nehéz. Ezt írta: „Selmecen, hol a sok ifjú közt többnyire csak gyönge magyarok valának, kitűnő helyet foglalt az (ti. a*vers) el". Ekkor még ő is fényes jövőt jósolt a kis Petrovicsnak, kijelentvén, hogy „ha szép tehetségével szorgalom párosul, idővel jelesb költőink közt fog helyet foglalhatni"'. Az emlékalbumok és divatlapok finomkodó szalonköltészetét elutasító, könnyen verselgető ifjú eredeti tehetségére tehát hamar felfigyelt. Sokra értékelte teljesítményét, ámbár az saját költészetének szemléletével és nyelvi modorosságával nagyon ellentétes forrásból táplálkozott. Szeberényi ugyanis nem értette meg a népiességet; póriasnak, költőietlennek, „durva nyerseség"-nek minősítette a természetes megfogalmazású költői dikciót, s azt követelte, hogy azokat „nekünk, kik a finomabb ízlés korszakának gyermekei vagyunk", száműznünk kell a költeményekből. Ilyen szemléleti különbség mellett nem véletlen, hogy baráti kapcsolatuknak is hamar vége szakadt — nem sokkal a kis Petrovics Petőfivé válása: a magyar költészetbe történt látványos bevonulása után. A feltárt tények ismeretében ma már nyugodtan leszögezhetjük, nem elsősorban Petőfi miatt. Szinte az volt a csoda, hogy addig is tartott. A selmeci diáktárs: Kovácsi József szerint ugyanis Petőfi „a szegénysorsúakkal többet barátkozott, mint a vagyonosabb fiúkkal, s . . barátokra inkább hanyag, semmint szorgalmas tanulók körében akadt. Leginkább született magyarokkal szeretett társalogni, idegen ajkúakkal, minők a tanulók között a Selmecbányái lyceumban nagyon is sokan voltak, barátságot, nem szívesen kötött". Szeberényihez nem a közös társadalmi helyzet, nem a szegénység tudata vonzotta, jóllehet az érzelmi azonosulásuk lényeges faktoraként saját szegénységét is emlegette. Hozzá a magyar nyelvűség, a szülőhely közelsége (Szeberényi Maglódon — Petőfihez hasonlóan a Duna—Tisza közén — született), továbbá a gondolkodásmód hasonlósága, s amint említettük is már, az irodalom iránti őszinte érdeklődés és rajongás, a mindkettőjükben erős, olthatatlan dicsőségvágy: a középszerűségtől való irtózás és menekülés fűzte. Az erre alapozott 150