Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

vényszéki tárgyalásairól és az ott hozott ítéletről a gyulai levéltárban nem szerezhetünk semmi felvilágosítást. Érthetőbb ennél, hogy arról sincsenek adataink, mikor és hogyan került kezébe tanártársának, Ballaginak 1850-ben Szarvason kiadott szólásmondás gyűjteménye, amely arra késztette, hogy behatóan foglalkozzék velük, és értekezést írjon a közmondásokról. Ebben az 1851-ben készített kis tanulmányban (megtalálható a Ráth Mór nyomdájában 1872-ben megjelent Greguss-tanulmányok II kötetében) Dugonics András és Erdélyi János hasonló témájú munkájának ismeretében szükségesnek érezte Greguss, hogy tisztázza nézeteit és rögzítse sajátmaga tudományos elképzeléseit, különbséget téve a közmondások alfajai: a példabeszédek, a „szójárások" azaz népies frázisok, továbbá az elvmondatok — Dugonics szerint —jeles mondások esztétikai és logikai minősége között. Közösségi terméknek, nem kizárólag egyéni érzéseket tükröző ügyes szóképeknek, képes nyelvi kifejezéseknek tartotta őket. Az volt a véleménye, hogy „akik közmondásokat csinálnak, nem annyira önálló egyénékül, de inkább mint a népi közeszmélet képviselői működnek, s a meggyőződést, mely mindnyájoké, közvetlenül és szándéktalanul fejezik ki. A megformálásban nem zavarja énies elfogultság őket. Nem azonosult tökéletesen a nagy mintakép: Erdélyi János nézeteivel, aki azt állította, hogy „valamint a nemzeti költészet elemei a népdalokban vannak lerakva, úgy a bölcselmüség első alkatrészei a közmondásokban keresendők". Greguss kevesellte ezt. О a közmondást „mind a költészet, mind a bölcsészet közös csírájának" tartotta, s ekként fogalmazta meg a népi gondolkodás legősibb megnyilvánulásáról vallott elvét: „A közmondás — legalább a példabeszéd és szójárás — korszaka régibb a dalokénál, habár ebbe is beterjed; a dalok támadása (értsd: keletkezése) már nagyobb érettséget tesz föl, mint amennyi a közmondásokhoz kell; s még nagyobbat a tudós élet kifejlése. A nép mindőn gyermek, csinál közmondásokat, mint ifjú költ, mint férfi bölcselkedik". Az időbeli kategorizálásnak, mondjuk így: a tetszetős korszakolásnak ez a fajta elve nemcsak végtelenül mesterkélt és erőszakolt, hanem egyenesen tudománytalan is. Nem veszi figyelembe a nyelv alapvető társadalmi funkcióját. Kivédhetetlen ellentmondásba került Greguss is, amikor a biológia törvényeit az emberi társadalomra s a nyelv történelmi fejlődésére vonatkoztatva, a fenti következtetéseket vonta le tanulságként. Ha ugyanis a közmondásokat — mint állította — a népi filozófia első megnyilatkozásaként üdvözölhetjük (vagyis nemcsak a költészet ősének, forrásának tekintjük), úgy velük csak a fejlődés fejlettebb szakaszában — Greguss terminológiájával élve — a „férfi" korban volna szabad találkozni, a logikai érettség és életismeret gyengébb, primitívebb szintjét képviselő „gyermekkorban" semmi esetre sem. Téziséhez alig érzékelhető módosítással később is ragaszkodott. Az Akadémia Erdélyi János emlékülésén (1869. április 17-én) nem erőltetve a korszakolás teóriáját, azt állította, hogy a költészet bölcselete s mindenekelőtt a közmondások gyűjtése a legtermészetesebb átmenet a költészet és bölcsészet között, mert a közmondásokban „mintegy csírákban a költészettel együtt a nép összes bölcselete is le van téve . . ., a közmondásokban villan meg a nép első költői és bölcsészeti tudalma". Teóriája egyben azt is tükrözi, hogy elvetette kortársainak