Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

a sors legkeményebb csapásainak vagyunk kitéve. Nem egyedül abból ered ez, hogy a „zsarnokok, kiknek szerencsecsillagai letűntek, midőn a szabadság napvilága feltűnt, nyakunkra küldték szolgáikat". Őket „az egy irányú (azaz egységes, egy akaratú) néperő régen megsemmisítette volna." Minden bajunk onnan ered, hogy „mi magunk, kik hivatva volnánk a szabadság által boldogítatni, mi magunk sárral undokítjuk a szabadság isteni arculatát, s nem vagyunk képesek tisztán felfogni, milyen és mire való kincs a szabadság". Több gátló tényezőt sorolt fel, amely miatt nem tudunk élni áldásaival. Olyanok vagyunk, mint a sötétből napvilágra jövő ember — káprázik a szemünk, s nem tudunk olvasni „a bölcsesség könyvéből". Azok, akiket „hazánk kormányával megbíztunk, csaknem mindnyájan a régi szolgai korbul valók, kik a szabadságot jobbadán csak nevéről ismerők. így aztán kiáltozzuk ugyan a szabadságot, hanem életbe léptetni nem tudjuk".. . „Az összetartás angyala tőlünk búcsút vesz; elválunk egymastul előbb nézeteinkben, utóbb tetteinkben, s pártokra szakadva nem tudjuk, mily irányt kövessünk". Reálisnak mondható helyzetelemzés ez, csak éppen a kiindulási pontja és a végső konklúziója téves. Greguss ugyanis, aki az Edzdalokhan már eljutott odáig, hogy felismerje: „a tulajdon átka", a „gazdagság undoka" az egyik legfőbb akadályozója a nemzeti-társadalmi egységnek, egyetlen szóval sem utalt az egyenlőtlenség fő okára: a nemesi és papi kiváltságokra — az igazságtalan és egészségtelen birtokelosztásra, a feudális berendezkedés legerősebb tartópillérére. Mindent az ideológiai szemlélet kuszáltságának, a politikai tudomány felszínes és zavaros ismeretének és a morális kulturáltság gyengeségének tulajdonított. A döntő változást is éppen ezért a szabadság eszméjének fokozatos terjedésétől és végső győzelmétől várta. Azt az elvet képviselte, hogy „a szabadság (ott) él minden emberszívben, él a szolgáéban, ki elfeledte, él a zsarnokéban, ki eltapossa, de ha szívünkből fejünkbe is nem emeljük a szabadságot, ha nem törekszünk a csak érzett szabadságot meg is érteni, akkor delej tű nélkül fogunk az élet tengerén tévedezni, s utoljára is vihar áldozatjává leszünk"'. Csak arról feledkezett meg, amit a Herwegh — versfordításban (Kölcsönös viszony; megtalálható az Edzdalokhan) világosan megfogalmazott, hogy tudniillik a szabadság fogalmát osztályszempontjaikból kifolyóan másként értelmezik az elnyomók és másként az elnyomottak, továbbá hogy a „közös nyelv", az egyöntetű értelmezés hiánya milyen megoldhatatlan nehézségeket, milyen félreértéseket, milyen kibékíthetetlen ellentétet szült már eddig is közöttük. Beszéde fényes bizonyíték arra, hogy Greguss egy kicsit még 1849-ben is hitt az utópisztikus tanokban — a békés egymásra találás lehetőségében és az egységes társadalom evolúciós úton történő megvalósításában. Azt, hogy nemcsak egyszerű feltételezés ez, önmaga igazolja beszéde befejező szakaszában. Azt az elvet képviselte és azt a végkövetkeztetést vonta itt le, miszerint az ember szemléleti felszabadulása egyedül az eszmék tisztulásából, tisztázódásából fakadhat. Csak innen, a közgondolkodásnak ettől az öntudatosodást is bizonyító fejlődésétől várható a politikai szabadság. Csak az az ember méltó a polgári szabadságra — hangoztatta —, aki már kivívta önmaga erkölcsi szabadságát. Az tud igazán küzdeni „a megrögzött kényrendszer ellen", akiben a belső és külső — az erkölcsi és a politikai — szabadság ideáljának együttese él. Aki nincs N 129