Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

könnyebben kopasztható, mint a sovány. A sima és fényes tollú pulyka is könnyebben adja a tollát, ezért feleségeiknek és jó ismerőseiknek ezeket adták. Ez az előnyjuttatás sok találgatásra, pletykálkodásra adott okot és sokszor a vágót és a kopasztót „hírbehozták". A kövér liba kopasztásánál nem kivételeztek, mert erre nem volt alkalom. Levágás után a libákat hosszú padokra vagy felfordított ládákra rakták sorban, s a kopasztók csak a sorból szedhettek. (62. sz. kép.) A 20-as évek előtt a kiszárnyazást is a kopasztók végezték, ez nehéz munka volt. Miután a padok mellett kiszárnyaztak, még a „bögyéből is kihúzták a kukoricát". Majd helyükre vitték és ölben kopasztották. A 7—8 kg-os libákat ölben tartani és forgatni fárasztó volt. Ugyanakkor a tollat kasokba gyűjtötték, s ha azok megteltek, zsákokba tömték. A 20-as évek elején olyan csípőmagaságú ládákat készítettek, amelyeknek tetejére kétoldalt deszkát szögeztek s ezeken kopasztották. Bár állva kopasztották egész nap, a munka könnyebbé vált, s a tollat is egyenesen a ládába engedték. Egy-egy ládánál általában 8—10 asszony kopasztott. Egyikmásik üzemben a ládák végeire, valamint a két oldalára kisebb ládákat szegeltek, s ezekbe külön szedték a pihét. Egy-két láda néhány évig még a felsőpálya fölszerelése után is megmaradt. Ezeken nyírták, szedték ki a tokokat azokból a libákból, amelyeket a horgokon nem tudtak megkopasztani. Itt varrták össze a szétszaggatott bőrrészeket is. A tokos, nehezen kopasztható liba sok gondot okozott az exportőröknek és a munkásoknak. A bicskával, vagy „kaszahegyével" való tokkiszedés legtöbbször a bőrfelület szakadásához s ezzel a minőség csökkenéséhez is vezetett. Steinbergerék már az első világháború előtt a tokos libákat vizes ruhákba csavarták s utána meleg vasalóval megvasalták. Azt tapasztalták, hogy a gőz hatására a tokok könnyebben kiszedhetők. Ezt a módszert jónak tartották és évtizedeken át így kopasztották. Bernardinelliék nem engedélyezték a libák vasalását, feltehetően azért, mert kevesebb libát vágtak s csak a jó minőségű, kevésbé tokos állatokat vásárolták. A gőzölés helyes eljárás volt, ezt bizonyítja az is, hogy az 1951-ben megszerkesztett, gőzölésen alapuló nagyüzemi libakopasztó-berendezés bevált. A kereskedők nagyon szigorúan vették a kövér áru kopasztását. Azt az asszonyt, akinek munkájával nem voltak megelégedve, néhány napra hazaküldték. Ez akkor nagy büntetés volt, hiszen máshol nem lehetett munkát kapni. Horváth Józsefné még 30 év távlatából is visszaemlékszik arra az 5 napra, amikor hazaküldték azért, mert a libáról a fonálszerű tollacskákat nem távolította el. Az 50-es évek közepétől az ilyen apró pihe maradványokat palackos butángázzal, kézi lángszóróval pörzsölik le a horgokon függő libákról. A 30-as években nemcsak a kopasztást, de az egyéb üzemi munkát is igen kezdetlegesen végezték. Bernardinelli és társai üzemében közel 40 éven át a kopasztószínből a libákat külön e célra rendszeresített talicskákkal szállították. Egy-egy talicskára 8—10 libát tettek s 30—40 m-es úton tolták a hűtőkamráig. A megkopasztott csirkéket a kiszedő vette át az asszonyoktól és úgy tette a kiszedő asztalra, hogy azok fejjel lefelé lógjanak. Össze-vissza egymásra nem rakhatták, mert a bőrt bevérezte a szájnyílásból szivárgó vér. Ezután a baromfi szájából a vért kicsapták s mellét klopfolták, azaz a mellcsontját betörték. Régi 97