Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

majd az utolsó piacon megbízójának, egy orosházi kereskedőnek adta át áruját. Amit hét elején a lakásán vásárolt, azt csütörtökön hajnalban az orosházi piacra szállította be. Horváth János megemlíti, hogy édesanyja, aki szintén kocsizó kofa volt a múlt század végén, az aprójószág szállítását még lőcsös kocsival végezte, mégpedig úgy, hogy a két vendégoldal felerősítése után a kocsi tetejére mindkét oldalon 3—3 vesszőből font kosarat helyezett el. Ezek a kasok a csibenevelésnél még ma is használatos borítókhoz voltak hasonlóak. E vesszőkosár alja, valamint az oldalak alsó része mintegy 15 cm magasságig sűrű szövésű volt, az oldalak pedig hézagosak, levegősek, felül ajtóval ellátva. Átmérője alul kb. 1,5 m, és 60—70 db csirkét rakhattak bele. (46. sz. kép.) Ezeket a kosarakat Dunaföldváron, Csanyteleken és Tiszaalpáron készítették, és onnan hozták ide. G. Szabó Lajos, aki Orosházán 1884-ben született, elmondta, hogy édesanyja 1882—1918-ig volt szedő. Iparigazolványában „baromfialkusz"-ként szerepelt. Kisiskolás korában minden vasárnap és csütörtöki napon az édesanyja magával vitte őt a piacra, hogy a felvásárolt aprójószágra vigyázzon, amíg azt a nagykereskedőnek át nem adják. Ezért minden csütörtökön hiányzott a délelőtti tanításról. Felvásárlóhelyük a jelenlegi Partizán mozi előtti téren volt, mintegy 4x4 méteres területen. (21. sz. kép.) A nagykereskedők felvásárlóhelye abban különbözött az övéktől, hogy annak szélén elibe rakott ketrecek voltak felállítva. A gyöngyösfelhozatal (adatközlési időhöz) a hatvanas évekhez képest akkoriban még kevés volt, s a kisebb baromfit párjával vették. A tenyésztőkkel az üzletet általában úgy bonyolították le, hogy a kofa kézbe vette az állatokat, megbecsülte a súlyukat, beígérte az első árat, amit azután rendszerint alkudozás követett. (47. sz. kép.) Édesanyja már húzós mérleggel mérte az állatokat, s a tenyésztők közül sokan ezt megnyugtatónak tartották. A megvásárolt baromfit szárnyuknál, vagy lábuknál fogva megkötözve a földre helyezték le sorban. Nyári és őszi hónapokban annyi volt a jószágjuk, hogy a felvásárlóhely megtelt velük. A kofák között akkor még nem volt olyan harc az áru megszerzéséért, mint a későbbi időben, bár emlékezik egy-két szócsatára, amelynek rendszeres szereplője a barna bőrű Kiss Ferenc volt, akit piaci nevén cigány Ferkónak hívtak. Édesanyja takarékos asszony volt, többet keresett, mint édesapja, aki a községházán írnok, majd nádkereskedő volt. Keresetéből 1913-ban mintegy 20 hold földet vettek a Károlyi-birtokból. Az idők során a szedőhálózat igen változatossá és kiterjedtté vált. Minden községnek volt egy, vagy több szedője, akik nem csak a piacokon, de egész héten otthonukban is vásároltak. Voltak kizárólag piacos kofák vagy karos kofák, akik csak a piac ideje alatt vették a baromfit. Ők még a szomszédos községek piacaira is elmentek a kereskedővel. A szedők közül egyesek a nagykereskedő „pénzével dolgoztak", és a piac végén neki adták át a megvásárolt baromfit, amiért jutalékot, szedőpénzt kaptak. Mások saját pénzükön vették az aprójószágot, és amelyik nagykereskedő többet adott érte, annak továbbították. 62