Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

lünk. Erről két tanulságos tájékoztatót olvashatunk a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara 1936. évi értesítőjéből. Az egyik a piaci helyzetről ír, mely szerint: „a jugoszláv, kanadai, ausztráliai és dél-amerikai pulyka beözönlése folytán a magyar pulyka nehezen értékesíthető". A másik viszont arról az új termelési módról ad hírt, amely nálunk csak az 1960-as években kezd megvalósulni. A rövid közlemény a következő: „a holland baromfikereskedelem feltört az »éjjel-nappal« produkáló csirkegyáraival".

48 1946-ban a különböző baromfitenyésztő egyesületek helyett létrehozták a Baromfi- és Egyéb Kisállattenyésztők Országos Egyesületét. A helyi baromfitenyésztők számára megbecsülést jelentett az, hogy elnökévé Györgyi Lajos orosházi tenyésztőt választották meg. Györgyi Lajos ebben az időben Orosháza országgyűlési képviselője volt. Az egyesületet 1949-ben minden különösebb indok nélkül megszüntették. c) 1948-tól 1953-ig A II. világháború után a társadalmi és gazdasági átalakulás során 1948-tól kezdve Orosházán is megalakultak a termelőszövetkezeti csoportok és az állami gazdaságok. Ezeknek első termelési feladataiban már ott szerepelt a baromfitenyésztés is. A kezdeti nagyüzemi állattartás nem ment zökkenők nélkül, s a legtöbb gondot a nagyüzemi baromfitartás okozta. Míg a lábasjószágok nagyüzemi tartására voltak korábbi tapasztalatok, addig a baromfitenyésztést kellő tapasztalat és hozzáértés nélkül kezdték el. A betegségek főképp a nevelőházak zsúfoltsága miatt jelentkeztek. A négyzetméterenként elhelyezhető naposállatoknak kétszeres létszámát, de sokszor a többszörösét próbálták fölnevelni. Az első időben a hőmérő is ismeretlen volt a nevelőházakban, a gondozók „csak úgy érzésük szerint" gondoskodtak a fűtésről, esetleg a szellőztetésről, ezért gyakori volt a naposállatok megfázása. Csibegondozónak legtöbbször idős asszonyokat, vagy olyanokat jelöltek ki, akik más munkában sem feleltek meg. E helyzeten sokat segített volna a jó szakkönyv, de az éppenúgy hiányzott, mint a szaktanfolyamok. Évek teltek el, míg kialakult egy megbízható és az állatokhoz is értő „gondozógárda". Az első nevelőólakat szükségmegoldásként a módosabb parasztoktól átvett tanyaépületekből és istállókból alakították ki. A régi kemencéket meghagyták, s azonfelül olyan kemencéket építettek, amelyeknek fekvőkéménye a helyiségen haladt keresztül. Ahol a gondozók hanyagok voltak, vagy ha a fűtőanyag rossz volt, az előírt hőmérséklet lecsökkent. A legtöbb átalakított épület roszszul szellőződött, s a kicsi ablakokon kevés napfényt kapott. Megoldatlan volt a naposállatok, valamint a tojóbaromfi állati fehérjével való ellátása is. Általában csak szemes vagy darált kukoricával és árpával etették az aprójószágot. Az 50-es évek elején „föntről" javasolt és az újság által is közölt fehérjeszerzési forrást érdemes megemlíteni; e szerint az állati fehérjét földigilisztákkal lehet „biztosítani". Javasolták a földigiliszta-tenyésztőtelepek létesítését. (A felásott földhöz korpát kevertek és abba telepítették a 20