Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)
váth Józsefhé, aki 1910-ben került be kopasztónak és 32 évig ott is dolgozott, így fejezte ki: „.. .ha köszöntünk nekik, a köszönés fogadása is mintha terhes lett volna számukra". „Hozzánk nem sok szavuk volt, egymás között is németül beszéltek." „Amikor meg a munka elfogyott, akkor meg csak úgy odavetették: «mehetnek sétára, mert nincs munka»." A havidíjasként alkalmazott baromfi-felvásárlók, a vágók, a hizlaldások, a hűtőgépészek és a gépkocsivezetők már nem látták ilyen nagynak a távolságot közöttük és munkaadójuk között. A tulajdonosoknak a szakembereket jobban meg kellett becsülniük s ez meglátszott a fizetésben is. Legjobban fizették a felvásárlókat, utána a vágók következtek. Ezek bére fölért egy tanító fizetésével. A vágók kétszer, háromszor többet kaptak, mint a jól kereső kopasztóaszszonyok. 1937-ben egy vágóasszony fizetése kétszer annyi volt, mint a vendéglőben dolgozó férjéé. A jó kopasztóasszony keresete pedig felért egy fizikai munkásember fizetésével. A munkaidő általában reggel 6 órától este 6-ig tartott, félórás reggeli és másfél órás ebédszünettel. Az őszi nagy forgalomban azonban hajnalban 4 órakor kezdték a munkát s este sokszor 10—11 órakor fejezték be. A munkások között többen Szentetornyán, Rákóczi-telepen laktak, s ezek előtt ilyenkor még 8—10 km-es út állott, hogy hazaérjenek, reggel pedig ugyanennyi vissza. A II. világháború előtt kerékpárja csak nagyon kevés embernek volt. Ilyenkor vagy nekivágtak az útnak s aludtak otthon 2—3 órát, vagy pedig a telep valamelyik zugában, padlásán, tollban vagy ládában heveredtek le, hogy valamivel többet pihenhessenek. A túlórázások mellett fárasztó volt ez a munka azért is, mert 1935 előtt szeptembertől decemberig még munkaszüneti nap sem volt. Orosházán vasárnap tartották a piacot, a megvásárolt kövér libáknak féltömést adtak s azon felül még aznap le is vágták azokat. „Úgy vártuk a karácsonyt, hogy végre kipihenhessük magunkat", mondták többen a régi kopasztók közül. A szabad vasárnap nagyon hiányzott a munkásasszonyoknak. Legtöbben ezen a napon sütötték a kenyeret s aközben a nagymosást is elvégezték. Ha még maradt idejük, akkor varrtak és foltozták gyerekeik ruháit. Az üzemek tulajdonosai szívesen adtak munkát a vágók és más szakmunkások feleségeinek, sőt azokat állandó munkásnak vették fel. Ezzel kettős célt értek el: az ember mindjobban lekötelezettjük lett, ugyanakkor a feleségek éppen a férjükre való tekintettel nem mertek bér javítást kérni. Sőt arra is volt példa, hogy amikor a kopasztóasszonyok a munkát beszüntették, a tulajdonos legkisebb bérjavítását ezek az asszonyok rögtön elfogadták s munkába is álltak. Ezzel megosztották a munkások egységét. Az üzem tulajdonosa azzal egyáltalán nem törődött, hogy a vágók a könnyű kopasztású csirkét adták feleségeiknek s így kétszer annyit kerestek, mint a többiek. Ezt a körülményt a kivételezettek jónak könyvelték el, míg a nagyobb többség nehezményezte. Nehezményezték, beszéltek is róla, de változtatni sokáig azon sem tudtak, hogy a libák tömését és itatását, a termek takarítását ne ingyen végezzék. Térítés nélkül kellett a vágásra adott pulykákat és a csirkéket is behordaniuk. Nem mertek az irodába menni, mert tartottak az elbocsátástól. Erre volt példa is, Poór Antalnét is csak a többi asszony kiállása mentette meg az elbocsátástól. 131
