A Békés megyei múzeumi kutatások eredményeiből (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 11. Békéscsaba, 1988)

Sterbetz István: A vadlúdvonulás ökológiai adottságai Békés megyében

A vizsgált Békés megyei gyülekezőhelyek megegyeznek abban, hogy szolonyeces talajú, ürmös-cickórós csenkeszrétek (Artemisio és Achilleo — Festucetum pseudovinae társulások) életterében alakultak ki, ahol a táplálékbázis mintegy 60 km-es körzetben oszlik el. Ugyanakkor jelentősen eltér a vízellátottságuk. Szabadkígyós, Csabacsud és Békéssámson esetében csak a padkás mikrorelif szintkülönbségeit kitöltő, alkalmi csapadékvizet használhatja ki a vadliba, amely a belvízrendezés következtében mind bizonytalanabbul alakul ki. Kardoskúton a Fehértó 100 hektáros, 9—11 pH értékeket is elérő vizű, természetes szikestava a vadludak megszállóhelye. Vizét zömmel a csapadék, kis hányadában még a sajátos „mederforrásai" szolgáltatják. Természetes állapotában a tó majdnem évente kiszárad, és csak az őszi esőzések idején alakult ki benne ismét néhány cm-es, állandósuló vízfelület. A vadlúdvonulás idejére általában már bekövetkezett ez az állapot. A természetvédelmi kezelés vitatható helytállósággal szabályozta a tó vízháztartását. Ez a partvédelemmel, keresztgáttal és átömlesztéssel történt beavatkozás egyelőre a madarak számára vonzóbb környezetet teremtett, de a szikes tó fizikai és kémiai állapotát távlatilag már veszélyezteti. A vadludak éjjelező, és ivóhelyét legváltozatosabban a mintegy 1100 ha összterjedelmű, biharugrai mesterséges halastórendszer szolgálja ki, amelynek egységein mindenkor adódik a lúd számára alkalmas állapot. b) Vonulási hagyományok A vadlúdvonulás békési hagyományai kétségtelenül sokkal kiterjedtebb környezetben bontakoztak ki egykor, mint ahogyan a jelenlegi nagyforgalmú gyülekezőhelyeket körvonalazhatjuk. A megye természeti állapotának régmúltját feltáró, gazdag szakirodalom alapján a Sárrét, a Körösök völgye, és a Maros egykori vízjárásának környezete láncszemként illeszkedik a Kárpát-medencének ősi madárvonulási országútjába, amelynek tengelye a még szabályozatlan Tisza ártere, a hozzákapcsolódó Szernyemocsár, Ecsedi-láp, délebbre pedig az Alibunár vízimadár-élőhelyeivel. Az északról érkező vadludak tömegei is ilyen körülmények között lényegesen nagyobb területen oszlottak meg a múltban, és egy-egy pihenőhelyre nem zsúfolódott össze a maiakhoz mérhető mennyiség. A jelenleg ismert békési gyülekezőhelyek minden bizonnyal csak a múltszázadi vízrendezések után szűkültek be szigetszerűen, amikor a kiszárított, feltört rétekről a vízimadarak a még megmaradó alkalmas élőhelyekre tömörültek. 1950 óta egyrészt ezeknek az ősi vonulási hagyományoknak feladását, másrészt újak kialakulását tapasztaltuk. Szabadkígyóson és Csabacsüdön a kanalizáció miatt bizonytalanodott el a hajdani vadlúdgyülekezések tradíciója. Biharugra környékéről Müller (1980) írásában találjuk részletezve a hajdani vad vizes, háborítatlan halastavas állapotot felváltó, jelenlegi zaklatott viszonyokat. A halastavak területe gyarapodott ugyan, de a vadludaknak nem találják meg ott többé a hajdani nyugodt körülményeket. Sajátos módon e felsorolt gyülekezőhelyek viszonyainak megromlásával párhuzamban javultak meg jelentős mértékben a kardoskúti Fehértó adottságai, amióta a ludak éjszakázásának tökéletes háborítatlanságot biztosít az 1965-ben életbelépett védettség. Elsősorban a 36