A Békés megyei múzeumi kutatások eredményeiből (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 11. Békéscsaba, 1988)

Kósa László: Adatok Gyula város művelődéstörténetéhéze és történeti néprajzához (1801–1850)

a Csukás és Dandé családneveket találjuk. (Az újratelepülő Békés megye első összeírásai 1715—1730. Békéscsaba, 1977. 141.) A románok később szivárogtak be a községbe, majd 1724-ben Löwenburg ajánlatára költöztek Kétegyházára. A birtoklástörténet — bár szintén az emlékezetre hivatkozik — bizonyosan az uradalom iratanyagából származik, ugyanis nyomtatott forrásmű akkor még nem állt az érdeklődők rendelkezésére. A közölt szövegrészt 1963-ban jegyeztem ki a megjelölt helyről. Sajnos, 1974-ben, amikor ismét kerestem, már nem találtam, mert időközben eltűnt. A cím által ígért leírás különben alig terjedelmesebb az általam közöltnél, a továbbiakban csupán az Almássy-családról szól. 16. Hiedelmek és praktikák (1820. május 12) [.. . ] „Kertész Jánosnak és feleségének Dávid Máriának dolga meg vizsgáltatott, ugyanis holmi haszontalan pletykaságokként Kertész feleségét elhajtotta, p.o. (példának okáért) Hogy őtet egy Oláh asszonnyal meg akarta rontani. Mind Kertész, mind felesége meg intődtek arra, hogy békességgel haza menjenek [... ] és mindenik Ígérvén a maga hejes és illendő viseletét, békességgel haza mentek. Olly intés mellett, hogy ha többször idekerülnek, a ki hibásnak találtatik a külső törvényszék elébe adódik." Lelőhely: Jkv. I. 132. o. „Ifjú Fábián János [. .. ] a férj azt vallotta, hogy nője kevés napokkal ezelőtt, délbe őneki tésztás ételt főzött ebédre, s midőn már az csaknem megfőtt, hirtelen be ment a szobába, s fel nyitván ládáját ott valamit keresett, minthogy azonban már régtől óta viszálykodásban élünk, hozzája közelítettem, akarván tudni, mit keres, s észre vettem, hogy valamit a kebelébe dugott, erővel akartam tőle elvenni, de sikoltozva kiszaladt, s midőn kiment az eresz alatt felakasztva lévő mellényem zsebébe lökött egy mindenféle piszkokból készült egyveleget, melyet én meglátva etetőnek hivén, az étekből nem ettem, sőtt e tényért 3szor nyakon ütöttem, s azóta nem eszek ételéből, félvén a megétetéstől. Ezen egyveleget nőm később elsikkasztván midőn kértem, hogy mutatná elő, vádolván lelki ismerete, megijedvén s engem elhagyott, haza Váriba menvén. Erre Szabó Zsuzsanna (a feleség) azt felelte mi szerint: azt elismeri, hogy ő azon étető forma egyveleget férje mellény zsebébe lökte sőtt azt vallotta, hogy ő néki azt egy Vári asszony adta azért, hogy Urának főzné meg, s véle étetné meg, bizonyos lévén így, hogy férje többé mást nem szeret, hanem ő hozzá hajlik. [.. . ] Ezen különös panaszokból, melyhez a nő részéről még az is járult, hogy férje igen sokat szokott kóborogni, egész éjszakákat eltölteni másutt, [.. . ] mit a férj nem is tagadhatott ebbeli ténnyé mindenki előtt világos lévén. Erre nézve mind a férjet Fábián Jánost, mind nőjét Szabó Zsuzsannát keményen megdorgáltuk, Házastári kötelességeiknek pontos teljesítésére intettük, hogy lakjanak együtt, a férj ne barangoljon, nőjét szeresse Isten parancsolatja s letett esküje szerint, a nő viszont férjét becsülje meg, ne szájaskodjék és afféle babonáskodással, étető sásténával hadjon fel; tud tokra adatván végre, hogy ha még egyszer ilyen házassági viszánykodásból adódó bajok lesz, az egyház s annak képviselői ezen mostani tényt is beszámítván őket a polgári törvényszékbe állitandja megítélés végett Kelt Gyulán 1850. november 24-n [...]" Lelőhely: Jkv. I. 270—271. o. 189