Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

a III. vagy a IV. évfolyamon kezdhetik. Bálint Sándor azzal bátorított, hogy két év alatt elvégezhetem az egyetemet. El is jött velem az egyetemre. Tervem csak azért nem valósulhatott meg, mert a szegedi egyetemen nincs néprajzos képzés. Felkérésemre a legnagyobb készséggel tanulmányt adott az egyik évkönyvünkbe és írt az orosházi monográfia néprajzi kötetébe. Járt az orosházi múzeumban és meghívott engemet az 1960-as években előadást tartani az egyetemre. Bálint Sándorral a barátságunk a halála napjáig tartott. Szégyellem magam: a temetésére nem mentem el, valami akadály jött közbe. Lelkiismeretemet nyugtatom azzal, hogy minden évben, halála napján egy szál virágot viszek a szegedi temetőbe a sírjára. Ortutay Gyulával, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja elnökével is szívélyes kapcsolatom volt, hiszen ő volt az államosított múzeumok közvetlen felettese. Vele negyedévenként az országos múzeumvezetői értekezleten találkoztunk. Időnként meglátogatta a vidéki múzeumokat is. Felfigyelt az olyan muzeológusokra, akik testestől-lelkestől a hivatásuknak éltek, s azokat támogatta. Erről szól az alábbi kis epizód. Egyszer Pogány Ö. Gáborral betoppant az orosházi múzeumba. A múzeum udvarán éppen 8—10 mázsa szenet lapátoltam a helyére. Nagyot néztek. Lapátolás közben elmondtam, hogy amíg napszámos után mászkálok, addig ötször is behányom. Különben is, ez pihenés nekem, akkor végzem, amikor a szellemi munkában elfáradtam. A múzeumban annak rendje-módja szerint jól körülnéztek. Látogatásuk végén egymásra néztek, és Ortutay megkérdezte, nem volna-e kedvem a szegedi múzeum vezetését elvállalni. Váratlanul ért a kérdés, de nyomban válaszoltam: a gyűjtőterületemet ós szülővárosomat nem hagyom el. Válaszomat ma is helyesnek érzem és vállalom. Akkor ugyanis azt hittem, hogy a felajánlott rangos múzeum vezetése meghaladta volna az erőmet. Most már világosabban látom, rangban talán emelkedtem volna, de egészen bizonyos, hogy életem főművét : a vásárhelyi-pusztai könyvet nem alkottam volna meg. Ezt a véleményemet ugyan lehet kishitúségnek is tekinteni, hiszen néprajzosaink messzi tájakról is írnak könyveket. Néhányszor kiszállnak 1—2 hétre a terepre, és megírják publikációikat. De én nem ilyen munkához szoktattam magamat ! Hosszú-hosszú évekig hetente 2 napot kint kutattam a Pusztán, s így kezdtem hozzá megírni könyveimet. Egyébként szakmailag nem voltam kapcsolatban Ortutay Gyulával, mert ő folklorista volt, míg én a tárgyi néprajzzal foglalkozom. Néprajzi pályámon nagy segítséget kaptam Barabás Jenőtől. Ismeretségünk még akkor kezdődött, amikor a MMOK-ban irányította, nevelte az ország tárgyi néprajzosait, így engem is. Amikor az orosházi monográfia néprajzi kötetét szerkesztettem, őt kértem fel „A tanyai település és építkezés" című tanulmány megírására, amely rajzokkal illusztrálva, bő jegyzetanyaggal ellátva jelent meg. Később megtisztelt azzal, hogy a „Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán" című könyvemről elemző, értékelő ismertetést írt a Békési Életben. De a legnagyobb segítséget az jelentette, hogy készségesen elvállalta a „Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán" című 19