Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

írásban számoljak be múzeumom életéről. Beszámolóm 1949-ben jelent meg az Ethnographiában. Kezdettől fogva többször felkerestem levéllel: be­számoltam munkámról, valamint a kardoskúti filmezés előkészületeiről. Mindenkor kértem szíves útmutatását. A hagyományos paraszti gazdál­kodással kapcsolatos kutatásaimról annál is inkább beszámoltam, hiszen leveleimben kértem, hogy készülő nagy munkám számára biztosítson helyet az Ethnographiában. Ezzel szerettem volna bemutatkozni a „szakmá­nak". Végre a kardoskúti Kérdő-tanyán megfigyelt munkámról szóló tanulmá­nyom 1954-ben megjelent az Ethnographiában, amelynek Balassa Iván a szerkesztője volt. Ez nem is ment olyan könnyen. Ugyanis tanulmányom — ha messziről nézzük — leíró jellegű. Szerencsére munkám jelentős erények­kel bírt. A megfigyelt munkák olyan részletesen, alaposan vannak leírva, hogy forrásértéke vitathatatlan. Tanulmányom megjelenése egy kis elég­tétel volt az igazán jó munkák számára. Balassa Iván az orosházi múzeumot úgy tartotta számon, mint egy vidéki támaszpontját, amelyre mindig bízvást lehetett számítani. Például: egy kérdőívét nekem is elküldte, s azt nagyon részletesen feldolgoztam. E mun­ka ugyanakkor engem is csiszolt, őszinte barátságunkra jellemző, hogy meg­tiszteltük egymást azzal, hogy családi otthonainkban is meleg szeretettel üdvözölhettük egymást, családtagjainkkal egyetemben. Néprajzos pályám kezdetén tanácsaival segített, elismerésével buzdított Gunda Béla, a debreceni egyetem néprajzi tanszékvezető tanára. Orosházát számon tartotta, hiszen első néprajzi publikációja környékünkön született: 1938-ban Nagyszénáson tanulmányozta a kenyérsütést. Orosházán is­merkedtem meg a Professzor Ürral, és szívélyes viszony alakult ki közöttünk. Ezért a munkáim kéziratát elküldtem neki véleményezés, tanácsadás cél­jából. Az első időkben ez sokat jelentett számomra. Idők múlásával Gunda Bélát annyira megterhelték munkái, hogy alig maradt ideje a velem való bíbelődésre. Mindig levelezés útján találkoztunk, de egyszer-kétszer felkerestem az egyetem Néprajzi Intézetében is. Önbizalmamat és munka­kedvemet nagyban fokozta, hogy tudtam Róla, a könyveimet, kiadványai­mat kedveli és számontartja. Igyekeztem is kiadványaimat eljuttatni Hoz­zá, annál is inkább, mert munkáim könyvárusi forgalomba nem kerültek. Az utóbbi időben ritkábban kerestem fel levéllel, később a levelezésünk megszakadt, de barátságunk nem. Bálint Sándor emberségével tett rám nagy hatást. Emlékszem barátsá­gunk kezdetére. Abban az időszakban, amikor őt méltánytalanul mellőz­ték, néha a szegedi múzeumban is összegyűltek értekezletre a múzeumigaz­gatók. Ilyenkor mindig közénk jött. Ritkán jártam Szegedre, de akkor ott­honában mindig felkerestem. 1957-ben visszakapta néprajzi tanszékét az egyetemen. Egyszer meglátogattam. A Hivatalos Közlönyből ugyanis arról értesültem, miszerint van rá mód, hogy a múzeumban dolgozók levelező úton végezzék el az egyetemet. A gyakorlattal rendelkezők a tanulmányaikat 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom