Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

gyűjtsek. Mindennek eredője az volt, hogy megbecsülést, értékelést kaptam első jelentkezésemkor. Nem üres szavakból, hanem a publikálás lehetőségének megteremtéséről. Ahogyan Nagy Gyula megadta munkatársainak a közlés, tudományos publikálás lehetőségeit, úgy igyekeztem később magam is minél több teret nyitni a kezdő kutatók előtt, s ugyanezt tapasztaltam Szabó Ferenc munkásságában, aki szintén az orosházi iskolából indulva ugyanazt a gyakorlatot folytatta : minél többet publikálni, sok olyan kutatónak lehetőséget adni munkája megjelentetésére, aki csak itt adhatja közre tanulmányát. Ezért tartom ma már nagy értéknek a publikálást a múzeum rendszeresen megjelenő évkönyveiben. Most már tudom, hogy mennyi kilincselés, megalázó kéregetés eredményeként jöhetett létre egy-egy kötet. Mégis megszületett öt évkönyv, három pusztai kötet és nem utolsó sorban a nagy orosházi monográfia ! Ezekben az új évkönyvekben már rendszeresen szerepeltem egy-egy dolgozattal. Sohasem felejtem el Nagy Gyulának azokat a szavait, amelyekkel biztatott: minden évben csak egy cikket! Tíz év alatt az már tekintélyes tudományos munka lehet, ha az a cikk valóban alapos, kimunkált. Az ,,Orosháza története és néprajza" című monográfia tervezgetésekor már valamiféle belső embernek számítottam a múzeumban, s felejthetetlenek számomra azok a vasárnapok vagy szombat esték, amikor négyenöten vitázva formálgattuk, alakítgattuk a nagy tervet. Nagy Gyula meghallgatott mindenkit. Sokszor folyt késhegyig menő vita, s előfordult olyan is, amikor nem engedett igazából, de legtöbbször meg lehetett győzni. A részföladatok kiosztása sem hatalmi szóval történt. Mindenki a saját érdeklődési körének megfelelő munkaterületet kapott. Nagy Gyula önzetlensége ezekben a napokban vált előttem nyilvánvalóvá. A népi jogélet című fejezetet Kovács Ferenc jogász barátommal közösen vállaltuk, de az anyag jelentős része Nagy Gyula korábbi gyűjtésére épült. A népmesékhez is sok segítséget kaptam tőle, de egyik fejezethez sem jegyezte oda társszerzőségót, pedig mindkettő az ő munkája is. Ebben az orosházi múzeum köré csoportosult alkotógárdában szoros és tartós barátságok kötődtek. Itt ismertem meg a már említett Szabó Ferencet, akitől hasonlóképp sokat tanultam, későbbi munkámhoz is sok segítséget kaptam. A barátságára jellemző, hogy az „Orosháza bibliográfiája" című fejezet — amely a monográfia függelékeként jelent meg — nagyrészt az ő gyűjtése volt, mégis szerzőtársi minőségben szerepel nevem. Hasonló tartós barátság szövődött Gulyád Mihály állatorvossal és Szabó Mihály, akkor egyetemi hallgatóval, ma klinikai főorvossal, akikkel együtt írtuk meg „Orosháza népi állattartása" című fejezetünket, amelyet ma sem szégyellek, s amely — mások véleménye szerint — a monográfiának egyik legjobb része. Különben ebből a témakörből védtem meg egyetemi doktori disszertációm néhány évvel később, s ez indított a népnyelv olyan mélységű kutatására, melynek eredményeképp — már névtani témából — megvédhettem kandidátusi értekezésem. Különös öröm volt számomra, hogy a Magyar Tudomá159