Nagy Gyula: A múzeum szolgálatában (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 10. Békéscsaba, 1986)

tartásmód részleteinek feltárásán keresztül kell felhívni a figyelmet a termelőtevékenység jelentőségére. Az ismertetés megemlíti, hogy a rögzítésében módszeresen törekedtem adataimnak időhöz kötésére, bár több esetben ezt árnyaltabban is tehettem volna. Az ismertetés elismeréssel szól a mű stílusáról: „A szerző fogalmazása sallangmentes, világos és tömör." Bírálóm azt is megjegyzi, hogy a rajzok és fényképek aláírását jobban egyeztetni kellett volna, s így a némi ismétlést el lehetett volna kerülni. Viszont a kötet rajzai igen kiválóak, a néprajzi publikációk átlagos szintjét meghaladják. További hiányosság: A Pusztai trilógiám első kötetében a földművelésben közlöm, hogy a Pusztát kétféle lakosság ülte meg, a vásárhelyi őslakosság és a „befurakodó" orosháziak. S kár, hogy az állattartási munkámban sem konkretizáltam. ,,Helyes lett volna mind a földművelés, mind az állattartás vizsgálata során konkrétan megmutatni. Ez legalább olyan fontos kérdés, mint az agrártechnika ismertetése." Mindezeket a hiányosságokat a Paraszti trilógiám utolsó tagjában, a „Parasztélet a Vásárhelyi pusztán" című könyvemben, a „Kétféle népesség" fejezetben dolgoztam fel részletesen. Az állattartás kötet ismertetését Barabás Jenő felhasználta arra, hogy röviden foglalkozzon az immár 2 évtizedet meghaladó kutatói tevékenységemmel. Miután megállapításai tanulságosak, a lényeget közlöm. Megállapítja, hogy a múzeumi munkámon keresztül kapcsolódtam be a néprajzi kutatásba. Publikációimat ismerve, szerinte jól megfigyelhető igényeim folytonos növekedése. A csúcsot szerinte az „Orosháza története és néprajza" jelenti, amelyet Balassa Iván az Ethnographia 1966. évfolyamában elismerően méltat. Barabás Jenő szerint is az Orosháza monográfia jelentősége jóval túlmutat egy szakkutatási ág érdeklődési körén az ismeretek széles halmazának feltárásával. Munkásságom lényegét mégis a néprajzi tevékenységem jelenti, döntően az agrárethnográfia körében. Kutatásaim csak látszólag lokális jellegűek, eredményeim azonban egy nagytáj, a magyar Alföld gazdálkodásmódjának reprezentációját jelentik. A „Takarás és nyomtatás a kardoskúti (Békés m.) Kérdő-tanyán" az Ethnographia 1954. évfolyamában bizonyára azon cikkek közé tartozik, melyet 50—100 év múlva is fellapoz az, aki a magyar földművelés, gabonatermesztés technikája iránt érdeklődik. Az értékelő kiemeli, hogy a néprajztudomány közreműködésemnek köszönheti, hogy sikerült filmre venni a Kérdő-tanyán a nyomtatás egész munkamenetét. Találó a megállapítás, hogy munkáim nem spontán módon, semmi esetre sem öncélúan jöttek létre, szerves részei a bizonyos mértékig tervszerű néprajzi kutatásnak, annak a programnak, amelyet Tálasi István hirdetett meg 1951-ben. A megállapítás jólesett. Én is azokhoz tartoztam, akik a rájuk eső részt kifogástalanul teljesítették: „ . . . bár ennyire megvalósult volna minden részlete". Munkásságom tehát egy országos kutatási terv szerves része volt. Barabás Jenő szerint „Nagy Gyula ezt a feladatot tudományunk mai 102