Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

hetetlen karrierével a középkori történelem nagy kutatóinak. Bunyitay szerint „szinte megfoghatatlan, hogy még a legelemibb nyelvtani szabályokat se kövesse írásban az, aki — mint György áldozár — teljes életét főpapok, királyok udvarában tölte, s emlékirata szerkesztése előtt a bécsi egyetem előadásait is hallgatta". Fraknói emiatt nem is hitt abban, hogy a királyi udvarban nevelőként dolgozhatott. Marczali egyenesen a „legbarbárabb latinságúnak" tartotta „Magyarország romlásáról" írt történeti művét. Ijesztő grammatikai hibáit, a magyar nyelvtani rendszerhez és mondatszerkesztési szabályokhoz szolgaian alkalmazkodó népi latinságát az irodalomtörténész Horváth János is súlyos kritikával illette, s a tévesen alkalmazott nyelvi tények, kifejezések garmadájával igazolta tudóstársai elmarasztaló ítéletét ,,A reformáció jegyében" című hézagpótló munkájában. A tudósok megállapításával felesleges és hiába való lenne perbe szállni. Minden szavuk igaz. Igaz azonban az is, hogy a kor jó humanista latinsággal író, nagy tekintélyű történetíróival: Brodarics Istvánnal, Verancsics Antallal, Istvánffy Miklóssal, Szamosközy Istvánnal és Forgách Ferenccel szemben az ő pletykaízű, szenvedélyesen elfogult, mindenkiben „gonoszságot szimatoló", torz értesülésekre építő, víziókban, babonákban, látomásokban gazdag történeti műve tárja — mindezek ellenére — a leghűbb, leghitelesebb képet elénk a XVI. század első felének feudális anarchiájáról, a bomló ország elképesztő társadalmi viszonyairól. „Élmény, néphit és valóság" keveredik történetében. Kora minden lényeges eseményéhez van hozzáfűznivalója. Hol a személyes jelenlét, hol a hiszékeny, jól értesült ember szavával ismertette őket. így aztán még saját urát: S zápolyai Jánost is elítélte Dózsa György félrevezetéséért és brutális kivégzéséért. Gyuláról többször is megemlékezett krónikájában. Nemcsak Corvin Kristóf, Erzsébet és anyjuk: Frangepán Beatrix haláláról és temetéséről számolt be, (utóbbi kettőn diáktársaival ő is zsoltárokat énekelt), hanem — mint a kíséret tagja — János király 1533-ban tett 3 napos gyulai útjáról is, amikor Czibak Imre — csalárdságot sejtvén a látogatás mögött — nem eresztette be a királyt a várba, hanem csak a „parokusnál" rendelt szállást neki. De szólott a Gyula várában lakó Szerecsen (Fekete) György pribék tőrbe csalásáról és Izabella királyné 154l-es gyulai tartózkodásáról is. Ekkor temettette el két úrhölgyét a Lippára költöző királyné, kik a pestis áldozatai lettek. Korunk joggal tartja fontosnak és érdeklődésre számot tartó írásnak Szer érni osztálykorlátokat nem ismerő, mondaízű történeti művét. Plebejusán népi állásfoglalásaiból a XVI. század közhiedelmét, népi gondolkodásmódját, urakkal szembeni vélekedését ismerheti meg. Olvasmányosabb jóval a már említett tudós történetírók emlékiratainál, erőteljesebben vall szerzőjének sajátos szubjektivizmusával és énközpontúságával a nép és a haza iránti szeretet erejéről és szépségéről. Megkérdőjelezhető tudományos színvonalától és gyenge latinságától függetlenül is az emberi egyéniség felszabadulását és a társadalmi haladást elősegítő humanizmus értékes termékét tiszteljük benne. Olyan em23